Logikusan csak huszonnégy zónának kellene lennie, de több ország is fél-, sőt negyedórákkal variál. Egy alaszkai kisvárosban kétszer megy le a nap, és amikor Kiribatiban szerda van, a Baker-szigeten még csak hétfő.
Váltsunk időzónát! – követelik a TimeZoneJump 2009 nevű kezdeményezés támogatói Tumblr-en, Twitteren, online petícióban és Facebookon. Eretnek gondolatnak tűnhet, hogy a finn-ukrán-román-görög-izraeli időzónához csatlakozzunk, pedig voltak cifrább váltások is az elmúlt évtizedekben.
Az emberiség egyébként elég sokáig jól elvolt időzónák nélkül. A középkorban például minden település a nap helyi járását vette alapul az időméréshez. A nagyobb városokban ezt napórával vagy más eszközzel (homokóra, gyertyaóra) próbálták pontosan követni, a kisebb falvakban pedig – kis túlzással – akkor harangoztak delet, amikor a kántor megéhezett. Ez a rendszer nem volt pontos, de működött, és napjainkban sem tűnt el – ugye mindenkinek megvan a sztori a vidéki nagypapáról/dédpapáról, aki felnézett az égre, és percre pontosan megmondta, mennyi az idő?
Az időzónázás gyökereihez 1675-be kell visszamennünk, amikor Angliában II. Károly parancsára megépítették Greenwichben a királyi obszervatóriumot. A létesítmény feladata az volt, hogy segítsen a hajósoknak a navigálásban, illetve meghatározni a hosszúsági köröket a tengeren. Az obszervatóriummal együtt megszületett a greenwichi középidő (Greenwich Mean Time, GMT) fogalma is. Az első időzónára 1847 decemberéig kellet várni, és erre is a közlekedés miatt volt szükség: brit vasúttársaságok ekkor vezették be, hogy a GMT szerint kezdtek el járni. Öt évvel később az obszervatóriumból először továbbítottak időadatokat távírón, és innentől nem volt megállás: 1855-ben már gyakorlatilag egész Anglia GMT-t használt (bár ezt csak 1880-ban tették hivatalossá).
1868-ban az akkor még brit gyarmat Új-Zéland megalapította a második időzónát (új-zélandi középidő, GMT + 11,5 óra), miközben Amerikában ekkortájt kezdtek el gondolkozni azon, miként lehetne megoldani azt a problémát, hogy a vonatok nem egységes idő szerint járnak. A vasúttársaságok ugyanis saját időszámítást alkalmaztak, így például a pittsburghi állomás kénytelen volt hat különböző időt figyelni. A tarthatatlan helyzet 1883. november 18-án oldódott meg, amit a két dél napjaként is emlegetnek. Addigra a vállalatok megegyeztek arról, hogy öt időzóna fogja átszelni Amerikát, és minden vasútállomáson visszaállították délre az órákat, amikor az adott időzóna szerint ennek eljött az ideje.
Akkorra már világossá vált, hogy elkerülhetetlen a világon egységes időzónák bevezetése. Ennek gondolatát már 1858-ban felvetette egy olasz matematikus, Quirico Filopanti (Rómához igazított időkkel, természetesen), de a kanadai Sandford Fleming volt az, aki évtizedekkel később kidolgozta a mai rendszer alapjait, amit az 1884 októberében megrendezett Nemzetközi Meridián Konferencián több jelentős módosítással elfogadtak.
„Phileas Fogg, anélkül, hogy sejtette volna, egy nappal megelőzte útitervét - mégpedig kizárólag azért, mert kelet felé utazta körül a földet, míg ha ellenkező irányban, vagyis nyugat felé ment volna, akkor veszített volna egy napot. Phileas Fogg ugyanis keletnek tartva állandóan a nap felé haladt, és ezért számára minden egyes nap annyiszor négy percet rövidült, ahányszor szélességi fokot érintett kelet felé.”
– Jules Verne: Nyolcvan nap alatt a Föld körül (Csatlós János fordítása)
A konferencián a Greenwichen áthaladó hosszúsági kört jelölték ki nulla foknak, azaz kezdő meridiánnak, az ehhez tartozó idő a már korábban megalkotott GMT lett. Rögzítették azt is, hogy a Csendes-óceánt átszelő 180 fokos hosszúsági körnél legyen a dátumválasztó vonal, amitől keletre tegnap van, tőle nyugatra viszont ma. A 360 fokot 15 fokonként egy-egy, összesen 24 időzónára osztották (tehát minden fok 4 percet jelent, ugyebár ezzel játszott el Verne is a Nyolcvan nap alatt a Föld körülben). 1929-re gyakorlatilag minden ország és gyarmat elfogadta ezeket az időzónákat, bár volt, ahol eltérésekkel.
A rendszeren később csak akkor kellett kisebb változtatást eszközölni, amikor a XX. század második felében megjelentek a halálpontos atomórák. Ekkor ugyanis az is kiderült, hogy egy nap nem pontosan 86400 másodperc, és hamarosan arra is rájöttek a tudósok, hogy a Föld forgása alig észrevehetően, de lassul. A helyzet kezelésére 1961-ben az International Atomic Time nevű szervezet létrehozta a koordinált világidőt (Universal Time Coordinated, UTC), ami átlagosan 18 havonta beiktatott szökőmásodpercekkel kezeli a globális anomáliát - legutóbb tavaly szilveszterkor volt ilyen. A GMT-nek ezzel leáldozott, az időzónák ma már a pontosabb UTC-t veszik alapul, az operációs rendszerek és a szoftverek többsége is ezt használja.
Magyarországon UTC+1 óra van, azaz nálunk közép-európai időt mérnek (Central European Time, CET). Ez logikus, mert pár keleti hektárt leszámítva az ország teljesen beleesik a saját időzónájába (+7,5 foktól +22,5 fokig), és ezzel nincs is különösebb bajunk – Nagykanizsa például emlékművet emelt a várost átszelő 17 fokos hosszúsági körnek. Éppen ezért első hallásra eretnek gondolatnak tűnhet átmenni egy szomszédos időzónába, pedig Európában is találunk erre példákat. Franciaország például szintén CET-t használ annak ellenére, hogy területileg inkább UTC-hez tartozna, hiszen átmegy rajta a kezdő meridián. Az országban korábban GMT-t mértek, de a második világháború alatt áttértek CET-re, és úgy megtetszett nekik, hogy azóta sem álltak vissza. De említhetnénk a még nyugatabbra levő Spanyolországot is, ahol szintén CET-t mutat az óra.
Ha körülnézünk a többi kontinensen, azt látjuk, hogy még nagyobb a kupleráj. Az időzónák zónaidői a UTC-től általában egész órában térnek el, de például Ázsiában és Ausztrália környékén vannak fél- és negyedórás eltérések is – emiatt a logikus 24 időzóna helyett 40 időzóna létezik. A nepáli időt például úgy kapjuk meg, ha UTC-hez hozzáadunk öt és háromnegyed órát, Iránban UTC+3:30 szerint folyik az élet, Ausztrália három időzónája pedig UTC+8, UTC+9:30 és UTC+10.
Az is eléggé zavarba ejtő, hogy nagy kelet-nyugati kiterjedésű, földrajzilag több időzónába tartozó országok képesek egyetlen időzónát használni. Indiában például mindenhol UTC+5:30 van, az öt időzónán elterülő Kínában pedig mindenhol pekingi időt, UTC+8-at mérnek (1949 óta van ez így, demonstrálandó a nemzeti egységet). Ennek eredményeként Kína nyugati felén délután háromkor delel a nap, és a két szomszédos ország közötti legnagyobb időeltérés is ennek köszönhető: ha egy kínai átsétál Afganisztánba, három és fél órával kell visszatekernie az óráját.
Az elmúlt évtizedekben többször is volt példa arra, hogy egy ország zónaidőt váltott. Portugália például 1966-ban áttért UTC-ről CET-re, majd 1976-ban vissza UTC-re, 1992-ben megint CET-re, végül 1996-ban ismét UTC-re. Alaszkában korábban négy időzóna volt, ebből 1967-ben hármat, majd 1983-ban kettőt hagytak meg, hogy gördülékenyebb legyen a kommunikáció. Ennek lett egy érdekes következménye: a Csukcs-tenger mellett, az északi fekvő Kotzebue városban minden évben augusztus 8-án egy nap alatt két naplementét csodálhatnak meg a helyiek.
Az egyik leghíresebb időzónaváltás Kiribatié. A 37 szigetből álló csendes-óceáni országot átszeli az elméleti dátumválasztó vonal, amihez korábban a gyakorlatban is igazodtak, ennek eredményeként az ország nyugati felében mindig egy nappal előbbre jártak a naptárak, mint a keleti felében. Ezt 1995-ben elégelték meg, és a tegnapi országrészt is áthozták a mába azzal, hogy létrehozták a kedvéért az UTC-hez képest legkeletibb időzónát, az UTC+14-et. Az alig százezres lakosú országban így ma is három időzóna szerint mérnek időt, de ezek csak egy-egy órával térnek egy egymástól.
Ezzel is együtt jár egy érdekes jelenség: mivel a legkeletebbi időzóna és a legnyugatabbi, a Baker-szigeten használt UTC-12 között 26 óra a különbség, minden nap vannak olyan órák, amikor a Földön három dátumot használnak az aktuális napra. Amikor nálunk kedd délután egy óra van, akkor Kiribati keleti felén már szerda hajnal, a Baker-szigeten viszont még csak hétfő éjjel.