A pszichiáterek fűtötték az antiszemitizmust, a rasszizmust, az apertheidet, filmsztárokat öltek meg és még kiscicákat is elektrosokkoltak. Ez derül ki a Szcientológia Egyház egyik szervezetének vándorkiállításán, ami demagógiájával és csúsztatásaival jól felépített előkészítő a szcientológiához.
Január utolsó hetében az egyik budapesti pláza emeletén lehetett megtekinteni a „Pszichiátria: Károkozás és halálesetek” című kiállítást. Aki lemaradt róla, előbb-utóbb valószínűleg bele fog futni, a szervező Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért (Citizens Commission on Human Rights, CCHR) alapítvány ugyanis minden évben jelentkezik a tárlattal, többnyire az Emberi Jogok Napjához (december 10.) igazodva.
Vagy akkor, amikor a Magyar Pszichiátriai Társaság tartja éves gyűlését – borítékolni lehet, hogy ekkor a kiállítás rajtaütésszerűen megjelenik abban a városban, ahol a gyűlés zajlik. A látszólag a pszichiátria vehemens kritikájának tűnő kiállítás azonban más célokat szolgál, a jól hangzó alapítványt ugyanis a Szcientológia Egyház gründolta.
Hogy a szcientológusoknak miért vannak bögyükben a pszichiáterek, azt könnyű belátni: konkurenciát jelentenek az ember értékét az állítólagos thetán szennyezettségében mérő szektának. A szcientológiának megvannak a maga önismereti tréningjei – ha úgy tetszik, terápiás beszélgetései –, amik fontos szerepet kapnak az új hívek toborzásában. És a szcientológusoknak nyilván nem tetszik, hogy sok bizonytalan, lelki zavaroktól és kétségektől szenvedő ember a modern pszichoterápiában és a gyógyszeres kezelésben talál megoldást, ahelyett, hogy rohanna az E-Méter alá megnézetni a reaktív elméjét.
Ennek fényében a tizenöt, egyenként hat-hét perces dokumentumfilmből és néhány paravánból álló pszichiátriaellenes kiállítástól nem várható el tárgyilagosság, sőt. Éppen ezért meglepő, hogy viszonylag kevés ordító hazugság hangzik el a felvételeken; inkább szövegkörnyezetből kiragadott mondatokkal, aljas kis csúsztatásokkal és persze a legsötétebb demagógiával sulykolják a látogatóba: a pszichiátria rossz.
A kiállítás erősen kezdődik: rögtön a bejáratnál a pszichiátria híres áldozatainak fotói láthatók Marilyn Monroe-tól Kurt Cobainnig – közös paravánon virít gyakorlatilag minden világsztár, aki valaha túladagolta magát vagy antidepresszánsokat szedett a halála előtt (hogy esetleg drogra és alkoholra szedte, azt már csak néha említik az apró betűs kommentárok).
Aztán jön az első film, ami a többihez képest eléggé semmitmondó. Szuggesztív feliratok röpködnek a néző arcába („Gyógyultak száma: nulla”, ilyeneket nehéz komolyan venni), komolyra vasalt szakértők nyilatkoznak arról, hogy a pszichiátria áltudomány, de a pszichiátria és a pszichológia itt már keveredik a nyilatkozatokban (ezt a kettőt egyébként az egész kiállítás következetesen összemossa, ahogy néha a pszichiátriát és a neurológiát is).
Ezután rémisztő statisztikai adatok jönnek, például megtudom, hogy a pszichiátriai intézetekben az elmúlt négy évtizedben több amerikai halt meg, mint amennyi amerikai katona az 1776 óta lezajlott háborúkban összesen. Ennek értelmezéséhez nem árt tudni, hogy Amerika viszonylag olcsón megúszta az elmúlt évszázadok háborúit: 1776 óta körülbelül 1,4 millió amerikai halt meg harcokban (ennek majdnem fele az 1861-65-ös polgárháborúban). Ha ezt elosztom a négy évtizeddel, azt kapom, hogy évente több mint 35 ezer amerikai hal meg pszichiátriai intézetekben.
Ez máris nem tűnik annyira soknak, de még mindig nem tudni, mi számít bele a 35 ezerbe. A világ összes pszichiátriai intézetéről beszélünk vagy csak az amerikaiakról? Csak a pszichiátriai betegekről vagy a pszichés tüneteket is okozó szervi betegségekről is (nem ritka, hogy az agydaganatosok a pszichiátrián hunynak el)?
Válasz nincs, a kiállítás hanyagolja a pontos forráshivatkozásokat és a számokat magyarázó kommentárokat. Arról nem is beszélve, hogy ilyen statisztikákat könnyű hegeszteni. Például képzeljék, tavaly Amerikában egyetlen negyedév alatt többen haltak meg rákban, mint amennyien repülőgép-katasztrófákban valaha.
A látogatóban felhorgadó kétségeket a következő paravánok horror-túladagolással próbálják elnyomni. A pszichiátria története következik, kezdve Benjamin Rush-sal, aki a 18. század végén kitalálta, hogy az elmebajok fizikai eredetűek, és fenyegetéssel, véreztetéssel meg egy speciális nyugtatószékkel próbálta meggyógyítani a betegeket.
De ő még kismiska volt a behavioristákhoz képest. Wilhlem Wundt például egyenesen azt állította, hogy nincs lélek, és nézetei Bismarck kancellárnak is tetszettek – száz szónak is egy a vége, milliók haltak meg, vonja le a következtetést az egyik paraván. Pavlov pedig átlyukasztotta kísérleti kutyái arcát, hogy összegyűjthesse a nyálukat és leírhassa a feltételes reflexet – most komolyan, megérte? Frederic Skinner pedig az általa feltalált automatizált dobozba a lányát is bezárta, és rajta kísérletezett (persze Skinner nem csinált ilyet, ezt később a lánya is cáfolta, a feltaláló kedvű professzor egy spéci bölcsőt készített, amikor a gyerek megszületett, ezt keverik a szcientológusok előszeretettel a kísérleti dobozával).
És jönnek tovább a borzalmak: az eugenika (még egy – ezúttal társadalomfilozófiai – fogalom, amit a kiállítás összemos a pszichiátriával) követőinek rémtettei, Ernst Rüdin, Alfred Plötz és Paul Popenoe (utóbbi kettő nem pszichiáter, a kiállítás mégis úgy említi őket) fajtisztítási javaslatai, a rasszizmus és az apertheid, testi-lelki terror a szovjet diktatúrában és persze Guantanamo – a kiállítás szerint mindenhez készségesen asszisztáltak a pszichiáterek.
Aztán következik a módszerek részletezése: a lobotómia, amiért Egas Moniz Nobel-díjat kapott, egyik követője, Walter Freeman pedig a szemüregen behatolva roncsolta a homloklebenyt (valóban mindkettejük munkásságát sokat vitatták – különösen Freemanét –, csakhogy mindketten neurológusok voltak, nem pszichiáterek). És persze az elektrokonvulzív terápia – ECT, avagy elektrosokk – sem maradhat ki, megtudom, hogy izomlazítót is csak azért adnak a sokkolt betegeknek, hogy a pszichiátereknek ne kelljen végignézni, ahogy olyan kellemetlenül rángatóznak.
A filmek kétségtelenül hatásos képekkel keltenek rossz érzést a nézőben, de a hatásvadászat olykor önmaga paródiájába csap át: az elektrosokk illusztrálásakor például bevágják, ahogy egy birkát, nyuszit, majd kiscicát sokkolnak gonosz fehérköpenyesek, Monty Python pedig elsárgul az irigységtől. Önmagából kifordult jelenet az is, amikor egy kosztümös, kisminkelt, decens hölgy – neve alatt az „egy agyműtét áldozata” felirat – szépen, érthetően a kamerába nyilatkozza, hogy „súlyos kárt okoztak az agyamban”.
A történelemóra a sorozatos csúsztatásoktól eltekintve hellyel-közzel pontos, az 1920-as években a pszichiátria egyetlen Nobel-díjasa, az osztrák Julius Wagner-Jauregg például tényleg maláriát fecskendezett a pácienseibe. Csakhogy Wagner-Jauregg azért tett így, mert akkor még gyerekcipőben járt a tudományág, és teljesen elfogadott volt, hogy egy betegséget megpróbálnak egy másikkal gyógyítani.
Akkoriban még a szifilisz volt a leggyakoribb pszichiátriai betegség, ami végső stádiumában agysorvadást okozott. Wagner-Jauregg rájött, hogy a vérbajt okozó baktérium 41 Celsius-fok felett elpusztul, és a magas lázat okozó maláriával próbálta kezelni a pácienseket. 1927-ben kapta meg a Nobelt, Fleming pedig 1928-ban fedezte fel a penicillint, szóval az osztrák tudós sikere nem volt hosszú életű – de korának megfelelt, egyszerűen nem volt jobb gyógymód a szifilisz okozta elmebajra.
Mint ahogy az elektrosokk is megfelelt a maga korának (az első antipszichotikumok csak az ötvenes évek végén jelentek meg), és bizonyára ma is vannak olyan módszerek, amiket ötven év múlva nem használnak majd. Tehát a történelemóra nem sokat bizonyít: a sebészetről is lehetne legalább olyan rémisztő horrorfilmet forgatni, mint a CCHR tette a pszichiátriáról. A harctéri lazaretekben történt, érzéstelenítés nélküli amputálások például jó kiindulópont lenne – csak éppen ez sem bizonyítana semmit.
Nem véletlen, hogy a főleg korabeli filmhíradókat és fekete-fehér dokumentumfilmeket felvonultató horror után mai filmrészletek már nem nagyon akadnak. Van még egy paraván a bűnözővé vált pszichiáterekről (ez van, diplomás emberek is szoktak lopni és adót csalni), de a pszichiátria valós problémáit csak elmaszatolja a kiállítás.
A gyógyszeripar és a pszichiátria összefonódása például olyan kritika, aminek van alapja – főleg most, hogy az utóbbi években több tanulmány is megkérdőjelezte néhány antidepresszáns hatékonyságát –, de az ezzel foglalkozó filmtől csak néhány újabb, 120-as betűmérettel felvillantott feliratra futja („céljuk a jövő generációjának elpusztítása és drogokhoz láncolni a világot”).
A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) ekézésénél pedig a vonatkozó film teljesen elvész néhány konkrét esetben. Pedig ebbe az ellentmondásos tünetegyüttesbe okosan bele lehetne kötni (sőt, viccesen is), csak nem egy ötperces dokumentumfilmben. A probléma – hogy az ADHD mennyire valós betegség – ugyanis sokkal árnyaltabb annál, hogy pár száz másodpercben el lehessen intézni. A gyógyszeriparos kapcsolat pláne. Ezek olyan kérdések, amik köré konferenciákat szerveznek, okkal.
Amikor az ember utánanéz a filmekben megszólaló szakértőknek – persze erre nincs lehetőség a helyszínen, nem véletlenül nem online a kiállítás –, érdekes dolgokra bukkan. Például a többször is nyilatkozó, magyar származású Thomas Szasz a CCHR egyik alapítója, így nem igazán tekinthető függetlennek. (Szasz egyébként nem szcientológus, jó nevű és értelmes kritikusa a pszichiátriának, csak a CCHR-rel korpa közé keveredett.)
Gary Null pedig honlapja alapján vitamindealer és alternatívmedicina-huszár, aki mellesleg az AIDS-szkeptikusok egyik vezéralakja – igen, Null nem hiszi el, hogy az AIDS nevű halálos betegséget a HIV-vírus okozza. Lisa Cain állítólag pszichológiaprofesszor, mégis üzleti tantárgyakat tanít (igaz, a reklámpszichológia is az), Egy holokauszt-szakértő, Michael Berenbaum és egy orvosietika-szakértő, Arthur Caplan pedig a kiállítás megjelenése után azt állították, hogy semmi bajuk a pszichiátriával. Caplan szerint a vele készült interjúrészletek szövegkörnyezetből kiragadott mondatok, és amikor felvették, szó sem volt arról, hogy az anyag a szcientológusok kiállítására készül.
De bármilyen demagóg és bármilyen könnyen támadható is a kiállítás anyaga, jól felépített íve van, és akad olyan ember, akinél ez működik. Mellettem egy szőrmekalapos néni folyamatosan csóválja a fejét, és többször maga elé motyogja, hogy „jézusom”, egy anyuka pedig kamasz fiára támaszkodva próbálja elkerülni az ájulást.
Egyébként ez a berendezők érdeme is. A kijelzők, amiken a filmeket lehet nézni, karéj alakú paravánok közepén kapnak helyet, a karéjok nagyjából félkör alakban helyezkednek el. A paravánok falát kizárólag fekete alapon nyomasztó képek borítják, ezért az emberek akaratlanul is összébb húzódnak a kijelzők előtt. Viszont hallani, ami a szomszéd karéjban szól, ezért valaki felhangosítja a tévét, amire persze a szomszédban is felhangosítják, majd a szomszéd karéj szomszédjában is. És az ember így darál le tizenöt dokumentumfilmet (ennyi rész egy sitcomból is sok volna), egyik nyomasztó zugból a másikra vándorolva, miközben mindenhonnan tévék üvöltik felé a manipulatív állításokat...
...és a végén, amikor már szédül a sok borzalomtól, természetesen ott van megnyugvásként egy nagyon segítőkész ember, akivel beszélgetni lehet, és egy világos hátterű paraván, ahol az utolsó dokumentumfilmen a CCHR-t mutatják be a nézőnek. Ez az egyetlen film, amiben elhangzik a Szcientológia Egyház neve, egyetlenegyszer, egy félmondatban.
A pszichiátriával ambivalens a kapcsolatunk. Elvárjuk, hogy tüntesse el a bolondokat az utcáról, de ha már eltüntette, akkor akadékoskodunk, hogy miért kell nekik kezelés és miért kell gyógyszert szedniük. Miközben magunk is inkább gyógyszert szednénk a hétköznapi depressziónkra, minthogy hosszas és drágább terápiába járjunk. Könnyebben belátjuk, hogy egy beteget amputálni kell, mint azt, hogy egy betegnek elektrosokkra van szüksége (katatón szkizofréniára és terápiarezisztens depresszióra ugyanis még ma is alkalmazzák az ECT-t).
Ugyanakkor a pszichiátria velejárója a kényszergyógykezelés, más orvostudományban nem nagyon van ilyen. Ha úgy döntök, nem kérek a legújabb kemoterápiából, inkább meghalok szép csendben rákban. De ha közveszélyes téveszmés vagyok, hiába nem kérek a kezelésből, bezárnak. Ez pedig olyan helyzet, amivel vissza lehet élni, és éppen ezért ellenőrizni is kell.
Erre a nemszeretem kapcsolatra és erre az ellenőrzési igényre próbál építeni a CCHR kiállítása, elektromos áram helyett idejétmúlt filmrészletekkel és elferdített tényekkel sokkolva a szervezetünket. Brutális agymosás, remek felvételi-előkészítő a szcientológiához.