Az óriási ragadozó, a Ptychodus mortoni állkapocstöredékét és fogait Kenshu Shimada, a chicagói DePaul University paleontológusa tárta fel Kansas azon területén, ahol egykoron a Nyugati Belső Vízi Út (Niobrara-tenger, Észak-Amerikai Beltenger) terült el. Ez a hatalmas beltenger a középső és késő krétaidőszak nagy részén kettéosztotta az észak-amerikai kontinenst – idézi a BBC a tudósoknak a Cretaceous Research című szaklapban megjelent tanulmányát.

„Már az állkapocstöredék is óriási. Az egész állkapocscsont körülbelül egyméteres lehetett, ebből kiindulva a cápa testhossza elérhette a tíz métert” – magyarázta Kenshu Shimada. Bár egyéb csontok hiányában meglehetősen nehéz megállapítani, hogyan is nézhetett ki a ragadozó, alakja a modernkori rozsdás dajkacápához (Ginglymostoma cirratum) hasonlíthatott: valószínűleg nagy, kerek feje volt, és vaskos, tömzsi teste. Az állkapcsokban robusztus fogak százai sorakoztak, amelyek valóságos őrlőlapokat alkottak – a cápa képes volt velük felmorzsolni az óriási kagylókat. „Ebből kiindulva sokkal valószínűbb, hogy tunya, tengerfenéken tanyázó cápáról van szó, mintsem aktív életmódot folytató, gyors úszóról” – vélekedett Shimada.

Egyébként a Ptychodus mortoni kortársai, amelyek 88,7 millió évvel ezelőtt ugyanezeket a vizeket népesítették be, szintén óriási testmérettel büszkélkedhettek. Ezekben a vizekben gigantikus kagylók, különböző cápák, csontos halak, valamint ragadozó tengeri hüllők (moszaszauroszok és plezioszauruszok) éltek, ezek némelyikének hossza is elérhette a tíz métert. Mint a paleontológus rámutatott, rejtély, hogy miért tett szert a Ptychodus mortoni ily hatalmas testméretre.

„A Ptychodus mortoni megjelenése időben egybeesik azzal, amikor sok más tengeri lény testmérete is megnőtt. A vizek nyilvánvalóan bővelkedtek a táplálékban, ráadásul a nagy testméret számos előnnyel jár, hiszen elriasztja a ragadozókat, és gyorsabb helyzetváltozást tesz lehetővé. Vannak azonban hátrányai is, a létfenntartás sokkal több táplálékot, energiát igényel” – vélekedett a tudós.