„A tizenhármas számot húztad?” – kérdezi a szakértő, mire a poligráf tűi meglódulnak. A mellkasi légzést és a hasi légzést jelző vonalak alig észrevehetően megritkulnak, a bőrellenállást mérő tű viszont erősen kileng, a vérnyomás görbéje pedig kicsit megemelkedik. Gyanús ez a tizenhármas, az biztos, de mint megtudom, ez a szám – mivel a kultúránkban szerencsétlennek tartják – eleve hevesebb fiziológiai reakciót vált ki az emberekből, még azokból is, akik egyáltalán nem babonásak.

A 2010-es Pszinapszis egyik műhelyfoglalkozásán ülök szombat délután – a műhelyek a rendezvény egyik nagy vonzereje, pár órában ki lehet próbálni pszichoterápiás módszereket vagy más, a pszichológiában alkalmazott tréningeket, eszközöket. Aki picit is érdeklődik a tudományág iránt, minden Pszinapszison talál legalább 3-4 olyan foglalkozást, amin szívesen részt venne. Idén én a poligráfműhelyre ülök be tizedmagammal – aminek az a vége, hogy egy hölgyre rákerülnek a készülék érzékelői, húz egy számot 11 és 20 között, majd kérdésekre válaszol, mi pedig a poligráf által rajzolt görbék alapján megpróbáljuk kitalálni, melyik számot húzta.

Előre tudják a kérdéseket

A poligráf – a köznyelvben hazugságvizsgáló készülék – használatának nagyjából fél évszázada van kialakult módszertana a bűnüldözésben, a magyar törvények 1994 óta szabályozzák a poligráfhasználatot. A műhely vezetője, Mityók Csaba klinikai szakpszichológus, igazságügyi szakértő, az ORFK Bűnügyi Főigazgatóság munkatársa eloszlat pár tévhitet, mielőtt kipróbáljuk a kütyüt. Kevesen tudják például, hogy a poligráfot csak a vizsgált személy írásbeli beleegyezésével lehet használni, sőt fiatalkorú gyanúsítottaknál semmilyen esetben nem lehet. A szakemberek általában akkor nyúlnak poligráfhoz, ha teljesen megreked egy nyomozás, de a poligráf eredményei nem bizonyítékok, csak orientálják a nyomozást. Hasonló okok miatt a poligráfos vizsgálat eredménye nem tárható bíróság elé, csak ha a bíró úgy dönt, hogy beemeli a bizonyítékok közé.

Az sem közismert, hogy a vizsgált alanynak előre elmondják, mit fognak kérdezni tőle, a kérdések is szerepelnek a beleegyező nyilatkozatban, amit aláír. Az alanynak a vizsgálat eredményének megbízhatósága miatt kell ismernie a kérdéseket, mert az ember új, szokatlan ingerre úgynevezett orientációs reakciókat ad – a szervezetnek olyan, fiziológiai változásokkal járó válaszai ezek, amelyek értékelhetetlenné tennék a poligráfos vizsgálat eredményét, ha az alanynak újak lennének a kérdések.

A készülék a fent említett négy fiziológiai jellemzőt méri, de a hazugságnak nincs egyértelmű jelzése, minden embernél egyedi a mintázat. Van, akinél a légzés, van, akinél a bőrellenállás árulkodóbb – ezeket a mintázatokat a vizsgálatot végző szakembernek kell felismernie, aki eldöntendő kérdéseket tesz fel az alanynak. Kétféle kérdezéstechnika létezik, az egyikben irreleváns kérdéseket („Ma hétfő van?”), releváns kérdéseket („Ön lopta el az ezüst fülbevalót?”) és kontrollkérdéseket („Követett már el életében valamilyen tisztességtelen tettet?”) kever a szakértő.

A másik technika a feszültségcsúcsteszt, ezt a nyomozás során megtudott konkrét információkra alapozzák: a vizsgáló ugyanazt a kérdést teszti fel, csak másra vonatkoztatva. Például ha eltűnt egy arany fülbevaló, megkérdezi a vizsgált alanytól, hogy „ön lopta el az ezüst fülbevalót?”, majd ugyanezt ezüst nyaklánccal, arany karkötővel, arany fülbevalóval és ezüst karkötővel. A valóban ellopott tárgynál, vagyis az arany fülbevalónál a szakértő jelentősebb fiziológiai választ remélhet az alanytól, már ha tényleg ő a feltételezett tettes.

A műhelyen Mityók azt is feszültségcsúcsteszttel próbálja kideríteni, hogy csoporttársunk melyik számot húzta. Egyenként végigkérdezi tőle a számokat növekvő sorrendben, majd csökkenő sorrendben, majd kevert sorrendben – ugyanis éles helyzetben is minden kérdéssort háromszor tesznek fel a vizsgált alanynak. A hölgyre kötött poligráf – nem a ma már elterjedt digitális poligráfok egyike, hanem egy régebbi, gyönyörű analóg modell – görbéin mindháromszor máshol vannak a nagyobb kiugrások, de azért két-három számra viszonylag hamar redukáljuk a „gyanúsítottak” körét. Végül a tizennégyesre tippelünk, vagyis a fiziológiai jelek alapján leginkább ennél tűnik úgy, hogy társunk hazudott, amikor azt mondta, nem ezt a számot húzta. És tényleg.

Ezt az egyszerű kis füllentést nagyjából egy óra alatt nyomozzuk ki, képzelem, hogy szövevényes bűnügyeknél mennyire összetettebb és szakértőt próbálóbb a dolog. Az Amerikai Poligráf Társaság 2005-ös felmérése szerint egyébként külső, független bizonyíték által megerősített ügyekben 92%-ban pontos eredményeket hozott a poligráfos vizsgálat. Nehéz elrejteni a hazugságot a gép elől, és akinek sikerül – egy-két év gyakorlás, különleges kiképzés nélkül nem nagyon megy –, az is többnyire annyit ér el, hogy teljesen értékelhetetlen eredményt ad a poligráf, vagyis egy jó szakértő kiszúrja, hogy az alany rejteget valamit. A szakértő igazi megtévesztése legfeljebb sok év gyakorlással lehetséges, de nem elképzelhetetlen, hogy például egyes kémek és titkosügynökök képesek erre – ők ugyanis kiképzésük alatt alaposan felkészülnek a poligráffal való találkozásra, megtanulnak jól hazudni.

Gabona nélkül vidám az élet

A pénteken kezdődött Pszinapszison a műhelyek mellett a szakmai előadások jelentik a fő attrakciót. Az egyik húzónév idén Szendi Gábor, aki egyik régi témáját veszi elő: az antidepresszánsokat – és áttételesen a gyógyszeripart és a pszichiátereket – ekézi. Bár előadónak nem túl markáns, Szendi okos ember: logikusan felépített érveléssel támaszt alá mindent, amit mond, nagyon meggyőző. A gond az, hogy ez az érvelés igen manipulatív.

Szendi szerint a szerotoninelmélet – amely szerint a szerotonin nevű ingerületátvivő anyag alacsony szintje a depresszió fő oka – hatalmas blöff, így a szerotoninra épülő antidepresszánsok is teljesen használhatatlanok, minden hatásuk placebohatás. A sztárpszichológus úgy véli, a depresszió a szervezet gyulladásaival áll összefüggésben, a hátterében álló biokémiai mechanizmusért pedig az immunrendszeren belüli kommunikációban részt vevő fehérjék, a citokinek felelnek. E citokinek egészségtelen szintjét és a szervezet gyulladásait pedig a rossz táplálkozás okozza: rengeteg gabonát és krumplit eszünk, holott a gabona csak tízezer éve szerepel az étrendünkben, előtte évmilliókig nem ettük búzát, rizst és kukoricát, evolúciósan nem arra vagyunk berendezkedve, hogy ennyi keményítőt zabáljunk. A történelem előtti táplálkozás tehát a helyes és kívánatos, a „paleolit” étrend a gyulladást és így a depressziót is elmulasztja – erről a táplálkozásról Szendi történetesen nemrég írt könyvet, megvásárolható az aulában.

„Ha egy tudós nagyon hisz valamiben, kihagy adatokat, hogy igazolja nézeteit” – kritizálja Szendi a szerotoninelmélet híveit, és nem veszi észre a szeméből kilógó gerendát. Hiszen ugyanezt csinálja ő is: kiemeli a gyulladáselméletet, és az ezt igazoló vagy a konkurens szerotoninelméletet cáfoló adatok diára kerülnek – de csak azok. Holott a gyulladáselmélet még nem igazolt és elfogadott. Az orvostudomány ismeri a fokozott immunreakciók és a depresszió közötti összefüggést, valamint az egyes ételtípusok és a depresszió közötti összefüggést is, de az oksági viszonyok még nem tisztázottak (pedig nem mindegy, hogy hamburgert eszem, és ezért depressziós leszek, vagy depressziós vagyok, ezért nekiállok hamburgert enni). Ráadásul egyre több olyan kutatás jelenik meg, ami arra utal, hogy nem két egymást teljesen kizáró elméletről van szó, hanem a gyulladáselméletben és a szerotoninelméletben is van valami igazság.

Valószínűleg abban Szendi és bármelyik pszichiáter egyetért, hogy a depresszió nevű tünetegyüttesről (aminek rengeteg kiváltó oka lehet) még nem tud eleget a tudomány. De mint ahogy ellenszenves, amikor egy ilyen összetett tünetegyüttes kezelését megpróbálja kisajátítani a gyógyszeripar, éppúgy nem szimpatikus, amikor egy megélhetési forradalmár azt mondja, együnk kevesebb kenyeret, és máris jobban leszünk. Azzal semmi baj, hogy Szendi piszkálgatja a szerotoninelméletet és az antidepresszánsokat, de hogy így teszi, az nagyon nem elegáns, és módszertanilag erősen vitatható.

Túlkifecsegő egyszemélyes csoportok

Vannak azért jó előadások is. Csányi Vilmos etológus például remekül beszél az egyszemélyes csoportról. Mint elmondja, az ember nem laza csoportban él, mint a majmok, hanem zárt közösségben, aminek az ember rendszerszervező képessége az eredete. Közös akciók, közös hiedelmek, közös konstrukciók – ezek mentén alakul ki a hűség a csoporthoz. Viszont ez főleg az archaikus közösségekre igaz, a modern társadalmakban gyengülnek a kötőerők, erősödik a versengés, aminek eredményeként megjelenik az egyszemélyes csoport: saját akciók, saját hiedelmek, saját konstrukciók, az egyén szabadsága – a csoportba tartozás igényét pedig pártokban, egyházakban és más kvázicsoportokban ki lehet élni.

Tari Annamária az értékválságban élő tinédzserekről beszél. Mint mondja, pár évtizede a kamaszkori lázadáshoz még lehetett mondanivalót találni, ezért hitelesebb volt, de a mai kamaszok lázadása erőtlenebb. Pedig a lázadás kell, az adja meg a svungot, ami a gyereket kiviszi egy kortárs csoportba, ahol megtalálja magát. De most itt van ez a fogyasztói társadalom, meg az információs kor, multitasking, megosztott figyelem, bárki bármit bármikor kommentel, kritizál – mindez széttör két fontos dolgot, a tekintélyt és a jó értelemben vett alázatot. Átveszi a helyüket egy „minden mindegy” érzés, nincs mi ellen lázadni. Az értékválság ott is tetten érhető, hogy a kamaszok mindent kitesznek a netre, és aki döntően a virtuális térben identifikálódik, annak a személyes és kapcsolati problémák feldolgozásában nem lesz rutinja.

A netes énközlésekből hozza a témáját Síklaki István szociálpszichológus is, aki az oversharingről tart előadást. A szót – magyar megfelelője a „túlkifecseg” – 2008-ban a Webster’s az év szavának választotta, és azt jelenti, hogy valaki túl sok személyes információt ad ki. Síklaki szerint a kitárulkozás akkor válik oversharinggé, ha az önvallomás, közlés kényszerű meghallgatója tolakodásként éli át. Ebbe persze sok minden belefér, akár az is, ha valaki csak banális dolgokat oszt meg a Twitteren és Facebookon. Igen érdekes téma, jól feldobott labda – amit azonban végül Síklaki nem igazán üt le, az előadása kicsit elvész a példák között. És hasonló csalódás még Fliegauf Gergely börtönpszichológus előadása is: ő a pszichopata bűnözőkről tart előadást, de szinte csak példákat citál az Amerikai pszichótól a texasi láncfűrészesig, még csak nem is definiálja a „pszichopata” szót.

Olcsóbb, mint tavaly

Az előadásokon főleg fiatalok ülnek, sok a pszichológushallgató, minden férfi látogatóra jut három-négy nő. A Pszinapszis idei főszervezője, Balogh Réka szerint főleg a diákokat akarták visszacsábítani, ők ugyanis tavaly kicsit hanyagolták a rendezvényt a jegyárak miatt, idén viszont olcsóbb a belépő (2009-ben 5400 forint volt egy bérlet, idén elővételben már 4500-ért lehetett kapni).

Balogh egyébként most fog diplomázni, de már öt éve szervezi a Pszinapszist, a Budapesti Pszichológiai Napokat ugyanis kizárólag hallgatók szervezik, idén vagy hetven diák, szeptember óta. Az első, 1997-ben megrendezett Pszinapszison még csak 120-an voltak, tavaly és tavalyelőtt már négyezren. A főszervező szerint idén is több ezren lesznek, és mint mindig, idén is a nullszaldó a cél (a több milliós szervezési költséget a jegyen kívül szponzorok és pályázatokon nyert pénzek fedezik).

„Ez egyben egy misszió is, be akarjuk mutatni az embereknek a pszichológiát – mondja Balogh –, ami még filozófiai hagyományai miatt a bölcsészkaron van, de inkább a bölcsész- és a természettudományok közé tenném az oktatásban. A pszichológia nagyon könnyen házasságra lép bármilyen tudományággal, létezik neuropszichológia, szociálpszichológia, egészségpszichológia, és még sorolhatnám. És a különböző szakterületekről érkező előadók is élvezik, hogy a Pszinapszison tudnak egy jót beszélgetni.”