A nosztalgiakutatást, bár egyre népszerűbb, nem veszik komolyan a pszichológián belül: nehezen körülírható, terápiás hatása nem bizonyított. Egyébként is önbecsapás az egész: fiatal korunkból egyszerűen több emlékünk van, és ezek is torzultak. Kellő távlatból pedig még Lady Gaga is meg tud szépülni.
Mese sajt, Futrinka utca, építőtábor, Babetta – és még lehetne sorolni a szavakat, amikre szinte minden, harminc éven felüli magyarban rögtön megindul a szép emlékek folyama. A jelenségre a tizenöt-húsz-sok éve írt slágereket recikláló tévéműsorok is szívesen építenek – ugye, nem is volt olyan rossz zene az Ace of Base? –, a hirdetésekről nem is beszélve. Ugye megvan az a reklám, amiben a meggyűrt bácsika felsóhajt az élet úthengerének keréknyomából: kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi? Aztán rögtön felderül az öreg barázdás arca, amikor megtudja, létezik még cég, amelyik burgonyasziromnak nevezi a chipset.
De mitől szépek ezek az emlékek, miért jók a régi dolgok? A pszichológia kiábrándító választ ad a kérdésre, és bár a nosztalgiakutatás népszerűsége az utóbbi években nőtt, a tudomány egyelőre nem veszi komolyan.
Nem volt ez mindig így, a nosztalgiát önálló betegségként kezelték azokban az időkben, amikor még nem lehetett tudni, hogy az emberben nincsenek retromirigyek. A szót egy svájci orvostanhallgató, Johannes Hofer alkotta meg 1688-ban a görög nosztosz (hazatérés) és algosz (fájdalom, vágyódás) szavakból. Hofer leírása szerint a nosztalgia annak a beteg embernek a fájdalma, aki hazavágyik szülőföldjére, de fél attól, hogy sosem láthatja már viszont azt.
A XVII. század végétől nagyjából a XIX. század közepéig rendszeresen diagnosztizálták az európai orvosok a nosztalgiát, többnyire háborúba elvitt katonáknál. Anorexiát és szabálytalan szívverést is feljegyeztek a kórság tünetei között. Mivel úgy gondolták, hogy a test és az elme eme zavara halálos is lehet, előfordult, hogy a kezelés részeként az otthonuk után epekedő katonákat egyszerűen hazaküldték a frontról. Amitől persze rögtön meggyógyultak.
Az első fennmaradt angol nyelvű esetleírás egy angol orvostól, Robert Hamiltontól származik 1787-ből. Hamilton szintén egy melankóliába esett katona szenvedését írja le, aki gyengének érezte magát, de nem fájt semmije. A katona alig evett, ezért kórosan lefogyott, hiába adott neki az orvos erősítőket és engedélyezte neki még a borfogyasztást is. Végül a doktornak feltűnt, hogy a katona szinte csak a szülőföldjéről beszél, mire Hamilton megígérte a betegnek, elintézi, hogy hazamehessen. Erre rögtön megjött a katona étvágya, és már egy hét alatt sokkal jobban lett. Ehhez hasonló leírások a XIX. század elejére is jellemzőek; a nosztalgia járványszerűen jelent meg háborúkban, és a tudósok azt is megfigyelték, hogy kevésbé jelentkezik a harcokban győztes feleknél.
Az 1850-es évektől kezdve aztán a nosztalgia státusza kezdett megváltozni, és bár még az amerikai polgárháborúból is vannak esetleírások, néhány évtized alatt teljesen átalakult: veszélyes, de gyógyíthatónak hitt betegségből kórosnak nem tekintett lelkiállapottá vált, és legfeljebb már csak mint kísérőtünet jelent meg a kórlapokon. Nagyjából ezzel egy időben a fogalom is átalakult: a térbeli elvágyódás helyett egyre gyakrabban időbelit értettek a nosztalgián.
Az általános értelemben vett nosztalgiakutatás az utóbbi évekig nem is igazán létezett. Az elmúlt egy-két évtizedben alakult ki, de ma is nagyon periférikus területét képviseli a pszichológiának. Ennek oka főleg az, hogy még ennek a nyitott, más tudományokkal könnyen házasságra lépő diszciplínának sem elég egzakt fogalom a nosztalgia.
„A pszichoanalitikus szakirodalomban nem központi fogalom a nosztalgia” – mondja Schmelowszky Ágoston filozófus, pszichoanalitikus, a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kar adjunktusa. „A nosztalgia az emlékezésnek egy sajátos módja, ahol nem feltétlenül az emlékezeti tartalom az érdekes, hanem a hozzá tapadó érzelem. A pszichológiában kutatják az emlékezetet, az érzéseket és a kettő közötti kapcsolatokat is, de a nosztalgia tudtommal egyelőre inkább talán köznyelvi kategória.”
A nosztalgia kapcsolatot teremt múltbeli és jelenlegi énünk között, így megadja a folyamatosság érzését, és ez általában már önmagában pozitív élmény. Ugyanakkor veszteségérzés is kapcsolódik hozzá, az eltelt idő a közelgő véget jósolja. Emiatt a komplex érzelmi töltés miatt sem fogadja be könnyen a modern tudomány. „Nem lehet jól definiálni a nosztalgiát, nem tudom megmondani, milyen előhívási folyamatban jelentkezik, és ezért nem lehet rá jól kísérletet építeni” – csatlakozik Schmelowszkyhoz Racsmány Mihály emlékezetkutató pszichológus, a BME Kognitív Tudományi Tanszék docense.
Ez nem akadályozott meg néhány pszichológust abban, hogy kutassa ezt a népszerű témát. Chicagóban például a Loyola Egyetem egyik munkatársa, Fred Bryant sütötte ki, hogy a nosztalgiázásnak jótékony hatása van. A Psychology Today idézi a tudós tapasztalatait: eszerint ha akár csak napi húsz percig idézünk fel régi szép emlékeket, egy héten belül jobb kedvre derülünk. „A visszaemlékezés motiváló” – fogalmaz Bryant. „Az ember ráébred, hogy vannak gyökerei; azt érzi, van értelme és célja a létezésének, hogy nem csak sodródik a mindennapi életben.” A napi húsz perc múltba révedés gondolata persze kissé erőltetett, hiszen a nosztalgia általában váratlanul csap le az emberre, ahogy egy ismerős képpel, tárggyal vagy jelenséggel találkozik. Mint Proust főhőse, aki beleharap a madeleine nevű süteménybe, és az íz felidézi gyermekéveit.
„A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az.”
Marcel Proust: Az Eltűnt idő nyomában (Gyergyai Albert fordítása)
Brit kutatók is foglalkoznak a nosztalgiával: a Southamptoni Egyetemen a Tim Wildschut vezette pszichológuscsapat az ezredforduló óta kutatja a jelenséget. Wildschuték összefüggést találtak a nosztalgia és az önbizalom között, és ők is megállapították, hogy hangulatjavító hatása van a régi szép idők felemlegetésének. Sőt, a brit kutatók szerint a nosztalgiázásra hajlamos emberek könnyebben megküzdenek a problémákkal és gyakrabban kapnak segítséget a környezetüktől, mint a többiek (nem meglepő, hogy a családjukkal is jobban tartják a kapcsolatot).
A riverside-i Kaliforniai Egyetem pszichológusa, Sonja Lyubomirsky pedig azt vizsgálta meg, fejben vagy írásban érdemes nosztalgiáznunk. Lyubomirsky arra kérte meg egy kísérletében résztvevő egyik csoport tagjait, hogy írják le legboldogabb élményüket, a másik csoport tagjainak csak gondolniuk kellett ugyanerre. Az utóbbi csoport általános közérzete jobban nőtt, mint az előbbié, ami azért érdekes, mert negatív élményeknél éppen fordított helyzetet tapasztaltak a hasonló kutatások: a rossz élményekre visszaemlékezők újra trauma hatása alá kerültek, míg akik leírták ezeket, könnyebben túl tudták tenni magukat a rossz emlékeken.
Érdemes még megemlíteni Morris Holbrook marketingprofesszor tanulmányát is: ő a New York-i Columbia Egyetemen kutatta a nosztalgiát a fogyasztói szokásokon belül. Holbrook termékek képeit mutatta a kísérleti alanyoknak, és arra jött rá, hogy a megkérdezettek életkortól függetlenül azokat a termékeket preferálták, amikkel a húszas éveik elején találkoztak.
A nosztalgiakutatás élharcosai között akadnak olyan pszichológusok is, akik egyenesen pozitív terápiás hatást tulajdonítanak a jelenségnek, de ezt a többség határozottan elutasítja. „A pszichoanalízisen alapuló terápiák fontos mozzanata az érzelemtelített emlékek felidézése, de ennek nincs sok köze a nosztalgiához” – mondja Schmelowszky. „A pszichoanalízis során igyekszünk összehozni az emlékeket az érzésekkel és azt próbáljuk elérni, hogy a páciens érzelmei adekvát módon legyenek telítettek a jelenben. De ebben a folyamatban a pozitívumok nem kizárólagosan jelennek meg, hiszen jönnek negatív emlékek is bőséggel.”
Csak a szépre emlékezni
Az emlékezést vizsgáló pszichológusok jól körülírható és tudományosan elfogadott fogalmakkal magyarázzák az ehhez hasonló kutatásokat, például az úgynevezett emlékezeti dudorral. „Ha fogok egy csapat ötvenéves embert, és megnézem, korábbi éveikből mennyi emlékük van, azt fogom látni, hogy 20-22 éves kor környékén nagyon sok emlék csoportosul” – magyarázza Racsmány. „De a hatvan- és hetvenévesek is a húszas éveik elejéről rendelkeznek a legtöbb emlékkel, ez az emlékezeti dudor életkortól független a felnőtteknél.”
Ez az időszak meghatározó az életben: a fontos változások ideje, ekkor alakulnak ki az egyéni szociális reakciók, annak az énnek az alapja, ami aztán jellemzi az embert a felnőttkorban. „Ehhez a szakaszhoz rengeteg egyedi emlék társul, amik később már ismétlődővé válnak" – mondja Racsmány. „Egy előhívott információ akkor lesz emlék, ha egyedi, ha látványt, hangot, érzékszervi részleteket, vagy valamilyen nagyon speciális kontextuális információt tudunk hozzá kapcsolni. A régi emlékek ezért jobban megkülönböztethetők, mint az újak. Ahogy az élet halad előre, rengeteg sematikusan ismétlődő helyzetbe kerülünk – amikor ezek a helyzetek még újak voltak, nagyobb jelentőségük volt, ezért jobban emlékszünk rájuk” . Vagyis mindenki jobban emlékszik az első napjára az első munkahelyen, mint a sokadikra a sokadikon – a mindennapokban kevés az egyedi epizód, ami emlékké válhat.
A hamis emlékek előhívása, a konfabuláció akár kóros is lehet. A B1-vitamin hiánya okozta, Korszakov-szindróma nevű betegség egyik tünete ilyen memóriazavar, hátterében pedig valószínűleg agyi struktúrák visszafordíthatatlan károsodása áll (a Korszakov-szindróma elsősorban alkoholistáknál jelentkezik). Az agyunkkal képesek vagyunk képeket legyártani, de bizonyos feltételeknek teljesülniük, bizonyos részleteknek stimmelniük kell, hogy elfogadjuk emlékként a képeket. Ez a küszöb nem működik rendesen a Korszakov-szindrónmásoknál.
A nosztalgia megjelenhet olyan kóros lelki folyamatokban is, amikor az ember valami miatt elfordul a valóságtól, és inkább a múltjában, emlékeiben keres menedéket. Ilyen a skizoid jellegű elhárítás, aminek különböző fokozatai és okai lehetnek, és nem feltétlenül jelent szkizofréniát. Ilyenkor a beteg a szorongás vagy más kiváltó ok elől menekülve egy másik valóságot talál magának, fantáziákba menekül. Akár olyan állapotokba, ahol korábban jól érezte magát.
Könnyű belátni, hogy ha fiatalkorunkból több az emlékünk, akkor a pozitív emlékek is főleg erre a korszakra csoportosulnak. De idővel még a semleges emlékek is megszépülhetnek. „A húszas éveink elején megélt dolgok egyedisége egyfajta pozitív érzelmet hoz, és úgy tűnhet, hogy akkoriban rengeteg minden történt velünk. Ez nem igaz, most is sok dolog történik velünk, csak ezek a történések már nagyon hasonlítanak egymáshoz, és emiatt szürkének tűnik a közelmúlt a régmúlthoz képest” – magyarázza a kutató.
Ráadásul amikor ezeket visszaidézzük, az emlékeink gyakran torzítanak, így könnyű pár évtized távlatából azt gondolni, hogy régen minden jobb volt. „Az emlékezet nem úgy rögzít, mint egy digitális kamera. Az előhívás maga is módosíthatja az emléket, az előhíváskori énünk és céljaink gyakran kiegészítik az emlék részleteit” – fogalmaz Racsmány. „Ettől még nagyon hiteles lesz számunkra az emlékezés, és tényleg emléknek élünk meg olyasmiket is, amik esetleg nem úgy történtek, mint valójában.”
Nagyon úgy tűnik tehát, hogy régen egyáltalán nem volt minden jobb. A Mese sajt nem volt olyan finom, a Futrinka utca unalmas volt, a Babettát utáltuk. Nem is beszélve az építőtáborról. Csak éppen megfelelő időben jöttek be ezek az életünkbe, és volt már elég ideje torzulni az emlékeknek. És persze ami a mai harmincasoknak az Ace of Base, az lesz hamarosan a mostani húszéveseknek Lady Gaga.