Ezt a problémát nagyapa-paradoxon néven ismeri a fizika, de laikusoknak Marty McFly-probléma néven szokták magyarázni, mert könnyebb megérteni a Vissza a jövőbe filmek alapján.

A paradoxon lényege, hogy az időutazó (nem feltétlenül ember, akár egy atom is lehet) úgy változtat meg dolgokat a múltban, hogy azzal befolyásolja a saját sorsát, és ennek következtében maga az időutazás sem következik be. A filmben ez úgy nézett ki, hogy a főhős anyja az apja helyett a leendő fiával kezdett el randizni, meghiúsítva azt, hogy a leendő időutazó egyáltalán megszülessen.

Seth Lloyd professzor és az MIT fizikusainak csapata a kvantumteleportáció gyakorlati eredményeit és a posztszelekció elvét kombinálva állt elő az elméleti megoldással. Fotonokat, atomokat, sőt, több milliárd atomból álló anyagdarabot már évekkel ezelőtt sikerült teleportálni a térben kutatóknak. A posztszelekció elve az, ami a kvantumszámítógépek teljesítményét nagyságrendekkel a hagyományos számítógépek fölé emeli (illetve emelné, mert ilyet még senkinek nem sikerült építenie).

A kvantumszámítógép egy matematikai egyenletet a változók végtelenül sok értékével képes kiszámítani egymással párhuzamosan, majd a végén kiválasztani azt az egyet, ami a helyes eredményt adta – ez a posztszelekció. Ugyanezt az elvet lehet alkalmazni az időben teleportált szubatomi részecskékre is, egyszerűen utólag azokat a részecskéket választják ki a valós teleportációra, amelyek nem találkoznak a múltban saját magukkal, és nem írják át a saját jövőjüket.

Az elméletet a tudományos világban kétkedve fogadták, több fizikus szerint képtelenséget állít Lloyd és csapata. Abban viszont egyetért mindenki, hogy a teória nem az időgép megépítésében fog segíteni, hanem a fizikai törvények jobb megértésében, és esetleg a gravitáció kvantumelméletének megalkotásában, amivel már régóta küzdenek a fizikusok.