„Be kell vallanom, hogy egyiptológus vagyok, ami egyáltalán nem mainstream manapság, ahogy az sem, hogy öt gyerekem van, az sem, hogy komolyzenét hallgatok vagy barokk operát. Nem tehetek róla, de így van” – válaszolja Assmann mosolyogva első kérdésünkre, hogy mit jelent a fősodorban lenni. Az 1938-ban született egyiptológus, Jan Assmann kedves, csokornyakkendős professzor, mosolyogva járja a világot, miután a kultúratudományok egyik komoly és fontos fordulatának előidézője lett. A kulturális emlékezet című 1992-es könyve fordulópont volt a kultúratudományokban, szövegeivel megérthetőbbé vált olyan társadalmi és kulturális traumák feldolgozhatósága, mint a világháborúk vagy Auschwitz. Pléh Csaba egy könyvismertetőjében az Élet és irodalomban úgy fogalmaz, hogy „Assmann, a gyakorló egyiptológus megmutatja, hogy néha hátra kell dõlni a karosszékben, s érdemes megvizsgálni, mi is az, amit kultiválnak, hogyan kapcsolódnak a szövegek az emberhez”.

Emlékezés

„Amikor a nyolcvanas években elkezdtünk a feleségemmel (Aleida Assmann) azon dolgozni, hogy a holokauszttúlélők elmondják történeteiket, akkor ennek a kommunikatív emlékezet nevet adtuk. Nagyon fontos feladat, hogy ezek az elmondott történetek átkerülhessenek a kulturális emlékezetbe, hogy a nagy katasztrófákat túlélő emberek történetei írásban is tovább éljenek.” Híres könyvében három tényezőt említ, amelyek miatt mindennél fontosabbá vált az emlékezet és emlékezés témája.

Kulturális forradalmat élünk át az elektronikus adattárolás miatt, a saját kulturális tradícióval szemben hódít a kultúra utáni kultúra, és végül a legfontosabb: kihal az a generáció, amelyik tanúja volt a huszadik század legborzalmasabb tetteinek. Mi már máshogy emlékezünk, mások az emlékezés technikái, sőt politikái is. Nem ugyanarra és nem ugyanúgy emlékezünk, sokféle történet és hagyomány van, és ezek más-más identitást alakítanak ki.

Az utóbbi évek egyik legfontosabb kultúramentő intézkedése volt a kulturális emlékek digitalizálása, majd elérhetővé tételük. Itthon a legfontosabb akció az Országos Széchenyi Könyvtárban végzett könyvdigitalizálás, a leglátványosabb a filmhíradók feldolgozása talán. Ezek a kulturális elemek megszűntek a maguk passzivitásában, és újra becsatlakoztak a kulturális körforgásba. „Az internet nem a tárolásnak, hanem a terjesztésnek és a hozzáférésnek az eszköze, ezért az identitás kialakításában sem játszik szerepet.” Assmann szerint élesen meg kell különböztetnünk a digitalizálást – az a tárolás miatt az emlékezés eszköze – és az internetet.

Emléket építeni

Az emlékezés és a közös identitás egyik emlékművét építik most is New Yorkban a lerombolt World Trade Center helyén, kérdés, hogy az ott felépülő emlékmű minek lesz a szimbóluma. „Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert a kulturális emlékezet száz év múlva lesz értékelhető, csak akkor tudjuk megmondani, mi kerül be a kulturális emlékek közé. A konkrét esetben még nehezebb válaszolni, mert csak homályosan látni. Eddig annyi történt a 9/11-gyel, hogy a nyugat és az iszlám világa élesen egymással szembe került, és ha ez az ellenállás száz év múlva is fennmarad, akkor a Ground Zero nagyon komoly szimbóluma lesz az új világnak.”

Olvasztótégely és a salátatál

Kérdés, hogy milyen lesz az Assmann által előrevetített új világ, amelynek alapját minden eddiginél komolyabb kulturális sokszínűség adja rengeteg megoldatlan kulturális és társadalmi problémával, amelyek bizonytalan identitásokat hoznak létre. Mennyire problémás a kulturális sokszínűség Európában?

„Mindenképpen probléma. Korábban két típusú társadalom létezett: a bevándorló (Amerika) és a gyarmatosító (Nagy-Britannia, Franciaország). A bevándorló társadalmak az integrációban voltak érdekeltek, és olvasztótégelyként mindenki azon dolgozott, hogy kialakítson egy új identitást. Két megoldás van: az olvasztótégely és a salátatál, utóbbinál mindenki megőrzi a saját identitását, de ez azért probléma, mert nem együtt küzdenek a közös célokért. A gyarmatosító kultúrák asszimilációs társadalmak. Régen azért mentek Afrikából vagy Indiából Párizsba, hogy párizsiak legyenek, hogy asszimilálódjanak, de most már itt is a salátástálat lehet látni, ami nem jó. Németország egyik kategóriába sem tartozott történelme során. Amikor sok török és olasz jött munkát keresni, a németeknek borzasztóan rossz volt az önképük, mert mi vagyunk az a szörnyű ország, amelyik meggyilkolta a zsidókat. Ebből kialakult, hogy Németország nem ajánl semmilyen kulturális képet, amivel azonosulni lehet, pedig a kulturális kép szükséges az együttéléshez."

Az EU egyszerre akar tehát közös identitást, asszimilációt és minden nemzetnek saját identitást. Ezeket összehangolni nemcsak a pénzügyi és politikai célok miatt nehéz. „Egyrészt a jövőben az lenne a kívánatos, ha mindenki kettős identitással rendelkezne. Az egyik egy új, nem európai vezetőkultúra, a másik a hagyományos, saját kulturális emlékezet. Kívánatos, hogy globális legyen a vezetőkultúra (leitkultur), amelynek központi eleme az emberi jogok elismerése kell, hogy legyen, mert ez alapvető ahhoz, hogy megtarthassuk saját hagyományos identitásunkat is.” A vezetőkultúra kifejezést 1988-ban Bassam Tibi szociológus vezette be: a multikulturalizmusban szükség van egy alap vagy közös kultúrára, amit mindenki önmagáénak érez. Ez segítheti elő a kulturális asszimilációt és a bevándolrók beilleszkedését is.

Assmann az interjúiban elég keveset beszél magáról, pedig nemcsak bizonyos témák elképesztő tudású szakértője, kulturális emlékek újraértelmezője, hanem rajongó is. Játékból feltettünk neki egy kérdéspanelt, hogy kikkel találkozna a történelem szereplői közül, ha tehetné. Nem eredeti a kérdés, de a válasz sokat elárul Assmannról: Ehnatonnal, mert hihetetlen radikális kulturális és vallási fordulatot, forradalmat vitt véghez, de nem tudjuk, miért fordította a feje tetejére az addigi egyiptomi kultúrát. A zene iránti szeretete miatt Bachhal és Handellel közösen ülne le beszélgetni.

(Köszönet Irsay-Nagy Balázsnak.)