Az oxigénbiznisz logikája borzasztóan egyszerű. Oxigén nélkül meghalsz. Az oxigén életben tart. Tehát az oxigén jó. Sok oxigén még jobb. Ezen a ponton figyelembe kell venni azt a marketinges szemszögből roppant negatív tényt, hogy az oxigén óriási mennyiségben és ingyen rendelkezésre áll a levegőben, tehát nem valószínű, hogy eredeti, légnemű formájában árusítva különösebb kereskedelmi sikert lehetne kovácsolni belőle (azért vannak ilyen próbálkozások, az oxigénbárok, megy is körülöttük a tudományos vita régóta).

Adja tehát magát az ötlet, hogy az oxigént keverjük egy másik, szintén létfontosságú elemmel, a vízzel. Keverik is, és árulják, palackozva és csináld magad alapon szifon és patron formájában. És azt ígérik, hogy megszünteti a fáradtságot, erősíti az immunrendszert, segít a keringési problémákon, de még a másnaposságot és a potenciazavarokat is gyógyítja. Sőt lehet, hogy a rákot is.

A kérdés csak az, hogy mit szól ehhez a tudomány. A válasz megtalálásában Dr. Riedel Miklós kémikus, az ELTE Fizikai Kémia tanszékének tudományos főmunkatársa segített.

A vizbül veszi ki a zokszigént

A víz szobahőmérsékleten, a szokásos légköri nyomáson literenként nagyjából tíz milligramm oxigént tartalmaz, amit a levegőből vesz fel. Legalábbis elvileg, mert ezt az értéket minden szennyeződés csökkenti. Egy forrás kristálytiszta vizében még simán megvan a 10 mg, a Duna vizében már csak 6–8 mg-t mérhetünk.

Ha nekiállunk direkt dúsítani az oxigént a vízben, ezt az értéket persze lehet növelni. Sima levegővel, mondjuk, egy akváriumpumpával mi magunk is felhúzhatjuk 10 mg-ig a víz oxigéntartalmát. Ha levegő helyett tiszta oxigént használunk, nagyjából negyven–ötven milligrammig lehet feltornászni a koncentrációt. Persze a víz a természetes állapotára törekszik, és lassan kidobja magából a felesleges oxigént, Dr. Riedel Miklós és kollégái mérései szerint 40 milligrammos szintről nagyjából két és fél óra kell egy pohár víznek, hogy újra a 10 mg-os szintre kerüljön, és aztán ott is marad az idők végezetéig.

Az oxigénes csodavizek azonban ennél jóval nagyobb oxigéntartalommal, esetenként 2000 mg körüli értékekkel hirdetik magukat. Fizikailag ez nem lehetetlen, egyszerűen növelni kell a nyomást. A colby.edu kalkulátorával magunk is kiszámolhatjuk, a nyomás és a hőmérséklet hogyan befolyásolja a víz oxigénfelvevő képességét. Ahhoz hogy a vízbe bele tudjuk préselni a reklámozott 2000 mg oxigént, szobahőmérsékleten kétszáz atmoszféra nyomásra van szükség. Ami egészen abszurd, emellett egy hegesztéshez használt oxigénpalackban uralkodó százötven atmoszféra nyomás is eltörpül.

De tegyük fel, hogy a szifon felpörög, és beleküldi a 2000 mg oxigént a vízbe. Ahogy a vizet kitöltjük egy pohárba, az oxigén alkalmazkodik a kétszázad részére csökkent nyomáshoz, és a térfogata hirtelen a kétszázszorosára nő, magyarul rettenetes buborékolás közepette pillanatok alatt távozik a vízből. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, ahogy a frissen kitöltött szódából kipezseg a szén-dioxid, csak éppen a sokszorosára gyorsítva – a szén-dioxid ugyanis kémiai reakcióba lép a vízzel, szénsav keletkezik, ennek először el kell bomlania, és csak utána jönnek létre a gázbuborékok. Az oxigén nem lép kémiai reakcióba a vízzel, csak fizikailag oldódik benne.

Tüdő vagy gyomor?

Valamennyi oldott oxigén tehát mindenképpen lesz a vízben, amit megiszunk, így érdemes végigkövetni hogy mi történik vele. A levegőből az oxigént egy borzasztóan bonyolult szervünk, a tüdő veszi fel. A tüdő, kicsit leegyszerűsítve úgy működik, hogy tele van léghólyagokkal, azokat apró hajszálerek hálózzák be sűrűn, és ezeknek az ereknek a nagyon vékony falán át kerül a véráramba a belélegzett levegőből az oxigén, amit a vörös vértestek felvesznek, aztán elszállítanak a test minden részébe. A léghólyagok összfelülete, amin az oxigénfelvétel történik, egy átlagembernél nagyjából 280 négyzetméter, akkora, mint egy teniszpálya.

Könnyű belátni, hogy ez az óriási, oxigénfelvételre optimalizált mechanizmus egyetlen más testrészünkben sincs meg, a gyomor és az emésztőrendszer pedig, aminek a funkciója a táplálék felbontása és feldolgozása, különösen nem alkalmas az oxigén hatékony felvételére. Tulajdonképpen jól is járunk azzal, hogy a gyomrunk nem tud lélegezni, vagyis légnemű anyagokat a véráramba juttatni: kínos lenne, ha az ember szénsavas üdítő vagy ásványvíz fogyasztása után a szén-dioxid-mérgezés tüneteit produkálná.

Inkább vegyünk egy mély lélegzetet

Bár az oxigénes vizek állítólagos hatásmechanizmusa már két helyen is súlyos sebet kapott, azért tételezzük fel, hogy valami csoda folytán mégsem illan el az oxigén a vízből légköri nyomáson, és a gyomrunkban mégis fel tud szívódni. Na, és akkor mi van? – adódik a kérdés.

Nyugalmi állapotban egy átlagos felnőtt ember egy perc alatt 330 milligramm oxigént vesz fel, teszi ezt percenként 12–16 lélegzetvétellel, vagyis egy lélegzetvétel 20–30 mg oxigént juttat a szervezetbe (de extrém esetben, mondjuk, egy kerékpárversenyzőnél a Tour de France hegyi szakaszain az érték ennek a tízszerese is lehet). Ez azt jelenti, hogy az a literenkénti 40 mg, ami légköri nyomáson képes a vízben oldódni, egy nagyobb sóhajjal vagy ásítással felvett oxigénnel egyenértékű.

Ha viszont komolyan vesszük a reklámokban említett 2000 milligrammot, az hat percre elegendő oxigén egy liter vízben, óriási nyomáson, aminek a szervezetbe jutása (már ha a gyomor képes lenne felvenni), valószínűleg a búvárok által rettegett oxigénmérgezéshez vezetne.

Tessék megcáfolni

A fizika, a kémia, a biológia egzakt tudományok, és mint ilyenek, meggyőzhetők arról, hogy nincs igazuk. A tudomány története szinte másból sem áll, mint hogy folyton kiderül, hogy valami mégsem pontosan úgy van, aztán erre új teóriák, modellek, magyarázatok születnek. Ennek szellemében szeretettel várjuk az oxigénes vizek gyártóit, terjesztőit, fogyasztóit és hívőit, hogy mutassák meg, a dolog működik, és egy liter oxigénes víz megivása után hat percig valóban nem kell lélegezniük. Addig is maradunk az unalmas, ortodox, lélegzetvételes oxigénfogyasztásnál.