Magyarország a ragadozó madarak paradicsoma: Európában nálunk figyeli őket a legtöbb szakember és hobbista. Annyira jól működik a kapcsolati háló, hogy még a Kazahsztánban lezuhant magyar kerecsent is megtalálta egy magyar lovascsapat. A Sasszinkron 2011 nevű magyarországi sasnépszámláláson jártunk.
Az Esztergom melletti Duna-szakaszon könnyen megtaláltam a helyszínért felelős madarászt, Prommer Mátyás biológust és két hobbistát, akik apa és fia. Ifjabb Kempf István komolyan tolja, mert amikor apu az ő sasszinkronban játszott szerepüket amatőrökként határozza meg, azonnal rávágja: csak te! Négy éves kora óta akar madarász és rendőr lenni. A csapatot egy állvány segítségével a túlpartra szegezett Swarowski távcső teszi teljessé - a bulvársajtón nevelkedett emberiség nem is gondolná, hogy a cég sokkal értelmesebb dolgokat is gyárt, mint Paris Hilton kristálybugyogói. Persze maga Paris is féltékenységi rohamot kapna, ha megtudná, mennyivel többet ér egy ilyen távcső, mint az ő csillogó szarai: az állványos távcső és kézi párja a hátizsákkal együtt másfél millió forint is lehet. Ilyeneket leginkább pályázati pénzekből vesznek, hatvanszoros nagyítás, tűéles képek a túlpartról.
Ennek a távcsőnek van vadász változata is: a különbség annyi, hogy a madarásztávcsőnek jobb a színvisszaadása, mert a meghatározásnál létfontosságú az apró árnyalatok megkülönböztetése, a vadászok viszont a fényerőre gerjednek. A színvisszaadásnak köszönhetően megtudjuk, hogy a túlpart közelében suhanó szürkés pont sztyeppi sirály - az utóbbi időben az ornitológusok rákaptak az alfajgyártásra. Régebbi madárhatározóban ugyanezt még valószínűleg ezüstsirály néven találjuk meg, de az utóbbi években szétbontották két alfajra, aminek nagyjából a twitcherek, a hobbi-madárszpotterek örülnek.
A tviccselés nyugalmas elfoglaltság, jó a levegő, gyönyörű a Duna-kanyar és kellemes az idő. Ezen a szakaszon most reggel óta nem láttak sast, pedig vannak napok, hogy a túlparti fákon négy is üldögél. A réti sas nagyrészt halakkal táplálkozik, és időnként akkorákat kap ki a vízből, hogy távcső nélkül is látni. Én ugyan nem értem, hogy egy olyan gyors mozgású állatot, mint a hal hogy tud megfogni egy két méteres fesztávolságnál is nagyobbra növő sas, de két éve ilyenkor, a sasszinkron alkalmával jégtáblákon utaztak a sasok, úgy halásztak. A Szentendrei-szigetig le van fedve a terület, tehát a sasok semmiképpen nem menekülnek, kőkeményen meg lesznek számolva. Csalni nem tudnak, hiszen az észlelők gyakorlatilag kézről kézre adják őket.
A sast az avatatlan szemlélő arról ismeri meg, hogy borzalmasan nagy. Ha egy út mentén üldögélő ragadozó madárra azt mondjuk, egerészölyv, 85százalékban igazunk lesz, a réti sas azonban kétszer akkora; a szárnyvégek fesztávolsága 240 centiméter. Sajnos ritkán fordul elő, hogy sas együtt repülne Lennox Lewis egykori nehézsúlyú világbajnokkal, aki 213 centiméteres fesztávval bír, akkor könnyebb lenne a dolgunk. Mátyás még hozzáteszi, hogy a szárnyvég is segíthet: az ölyveké a sashoz képest kerek, a sasoké az ölyvekéhez képest téglalap alakú, egyébként gólya-méretet kell elképzelni, rövid nyakkal, rövid lábbal. Ha most látnánk egy sast a túloldalon, ami már Szlovákia, az még magyar sasnak számítana, mert madarászatilag az a 30 kilométeres térség még magyar terület: ragadozó-szempontból Prommer Mátyás figyeli a területet a szlovák kollégáknak.
"Szlovákiában sincs sok ragadozó madaras, aki pedig van, az nem ezen a területen, ez itt nekik nagyon kiesik. A szlovákokkal együtt dolgoztunk több uniós projekten, most az új kerecsen-projekt szlovák-bolgár-román-magyar együttműködésben zajlik, magyar vezetéssel. Ausztriában sincs sok ragadozó madaras. Egész Horvátországban öt ember foglalkozik a ragadozó madarakkal."
Az egyik legérdekesebb alkalmazás a kerecsensolyom.mme.hu oldalán található Google Maps-es nyomkövetés: beállíthatjuk, melyik madárra vagyunk kíváncsiak, és már láthatjuk is, hogy Barnabás sólyom a legdurvább csavargó, aki járt már Toljattiban, nyilván megnézte a Zsiguli-gyárat, most viszont éppen Szicíliában kószál.
A gilice.hu természetesen a gólyákról szól: itt blogol Apaj, és bár sajnos nem programoz olyan profin, mint a sólymok, az ő útja is követhető, konkrétan itt.
A vandorsolymok.hu Telemetria menüpontjára kattintva nézhetjük meg, milyen a sólymok GPS-jeladója, és hogy áll nekik. Természetesen itt is van térképes nyomkövetés. Érdemes ide kattintani, mert mégis csak beszarás látni, mennyit haladnak a sólymaink.
A falcoproject.hu magyar, angol és román nyelvű honlapon a kék vércsék mozgását lehet követni. Anita, Heni, Jázmin, Csalán és virág a műholdak tanúsága szerint Angolában és Namíbiában tekeregnek.
Foglalkozni ebben az esetben elég komplex tevékenység: figyelni, fiókát gyűrűzni, erdészeti tevékenység esetén korlátozni a fakivágásokat, vagy őrizni a fészkeket. Ilyenkor az önkéntesek kint vadkempingeznek mondjuk a Gerecsében a sólyomfészkes fa alatt, és védik a turistáktól. Hihetetlen, hogy előre be kell jelentkezni, és január közepén már betelt az idei kerecsenfészek-őrzési naptár. Most már csak a 2012-es költési időszakra (március-június) vesznek fel előjegyzést.
Magyarországon jó dolog ragadozó madárnak lenni. Két holló nászrepülését épp elcsípem, és ott van a Duna közepén a Helemba sziget, ami még Esztergomhoz tartozik, néhány ideiglenes üdülőházzal, melyek ideiglenességét az adja, hogy időnként elviszi őket a víz. A sziget végén van gémtelep, kárókatonákkal, szürke gémmel, bakcsóval és kócsagokkal, ott is ücsörögnek néha sasok, de arra a részre most nem látunk rá. Rövid ideig látunk egy hím vándorsólymot, Mátyás rá is húzza szépen a Swarowskit: a srác üldögél egy darabig egy sziklán, fehér mellfoltját mutogatná a konkurens hímeknek, de azok nem mutatkoznak, úgyhogy továbbáll.
Azért épp a sasokat szinkronizálják, mert egy uniós life-program keretében már vizsgálták a számukat. Akkor nem lett volna elég ragadozómadaras szakember, úgyhogy össze kellett rántani a kollektívát, ez lett a program alapja. Viszont az összerántás olyan jól sikerült, hogy európai szinten is kiemelkedő ragadozó madaras közösség alakult ki Magyarországon. A levelezőlistán háromszázan szerepelnek, ebben vannak solymászok, mármint akik sólyommal vadásznak, ornitológusok és lelkes amatőrök. Évente két találkozót tartanak, egy szakmait és egy népszerűt.
Magyarországon minden ragadozó madárnak van egy fajvédelmi koordinátora, ebben egyedülállók vagyunk Európában. Az adott személy teljesen önkéntes alapon felelős a fajról fellelhető összes információért, kialakítja az együttműködést a helyi emberekkel, az egyes észleléseket térképre viszi, ezért nagyon jó adataink vannak a sasok magyarországi terjedéséről is. A réti sasnál most tartunk ott, hogy Somogyból kiindulva, ahol a 70-es években maradt még néhány pár, lassan kezdi beteríteni az országot. Itt északon, a Duna mellett nagyon sokáig csak az északról telelni érkező példányokat lehetett látni. Szépen nő a populáció, mutatják is az irányt, ahová nemrég az egyesület kirakott egy műfészket, amire hamarosan le is csapott egy szemfüles réti sas. Sasnak lenni azért nem volt mindig móka és kacagás, mert Magyarországon csak 1968-ban tiltották be a DDT nevű borzalmas, soha le nem bomló idegmérget, ami még sokéig mérgezte a populációt. A DDT ugyanis bemosódott a vizekbe, a réti sas pedig szeret halászni.
Nem minden ragadozó populációja gyarapodik, a fajok közül jelenleg a békászó sason és a héján kívül a füsti fecske került a szopórollerre. Mátyás szerint nehéz megmondani, melyik miért pusztul, mert ezek mindig több tényezős történetek. Szerepe van az erdőgazdálkodásnak, a változó éghajlatnak, amit lehet, hogy az ember nem érzékel, de egy ökológiai rendszer működésébe már beleszól. Van olyan kerecsenfészek, ami már harminc éves, de a helyi madarász szerint soha nem volt még olyan, hogy háromszáz méteren át kellett volna hozzá lábszárközépig érő vízben gázolni. Vagy ott van Tóni bácsi, aki 1948-ban kezdte a gyűrűzést, ő sem emlékszik a 2010-eshez foghatóan csapadékos évre. A héjának meg keményen betett a nyugat-nílusi vírus, ami egy csomó solymászmadarat levert.
Mátyás a magyar kerecsensólyom-program vezetőjeként munkaidőben vagy a számítógépén lóg, vagy sziklákon és traverzeken: műfészket helyez ki, fiókákat gyűrűz vagy műholdas jeladót erősít fiatal madarak hátára. Aztán persze a számítógépen nézi, melyik madár merre jár. A XXI. századi ornitológiában továbbra is fontos a gyűrűzés, de a GPS-es módszerhez képest az már nekem elég kőkorszakinak tűnik. A GPS-jeladó, ami most sajnos nincs Mátyásnál, napelemről kapja az áramot, és naponta hat jelet küld a műholdnak, az ornitológus pedig háromnaponta kapja meg az adatokat. 2007 óta létezik a technika a madarászatban, és olyanokra jó, hogy például tudni lehet hogy az egyik magyar gólya, név szerint Apaj épp most keresztezte az egyenlítőt Tanzániában, és ott kavar valahol a Szerengeti mellett. Szudánban dekkolt négy hónapig, aztán január másodikán kitalálta, hogy inkább tovább áll. Hogy Apaj fiú vagy lány, sajnos nem tudjuk, mert a gólyáknál nincs alaki dimorfizmus, de ha Apaj megjön Afrikából, remélhetőleg erre is fény derül. A másik magyar gólya sajnos úgy néz ki, elpusztult, ifjabb Kempf mondja is napra készen, hogy Csád térségében.
2007. óta negyvenhat kerecsenre és néhány vándorsólyomra tettek jeladót, amit hátizsák-szerűen rögzítenek az állat hátán. A nappal repülő madaraknál értelemszerűen meg van oldva az áramellátás, ha viszont elpusztulnak, és nem valami sűrű bozótban lelik haláluk, a jeladó tovább dolgozik. Az egyik Kazahsztánban elhunyt magyar kerecsensólyom földi maradványait egy év múlva találta meg egy magyar lovascsapat, akik az őshazát keresték fel lóháton. Kapcsolatban voltak Mátyással, úgyhogy milliméterre tudták a koordinátákat, meg is találták a magas fűben. Hej, ha ezt Julianus barát megérhette volna! De jeladó jött már vissza Mauritániából, ott a helyi madarászok segítettek.
A madárkövetés természetesen nem afféle öncélú perverzió, egészen hihetetlen dolgok derülnek ki műholdas segítséggel. Állatvédelmi szempontból fontos, hogy precízen rögzíthető a madarak mozgása, de olyan fantasztikus dolgokra is derül fény, mint hogy például a magyar, mármint nálunk fészkelő fiatal kerecsensólymok miként élik a világukat. A gondtalan, nőtlen és hajadon sólymok olyan alaposan kitombolják magukat, hogy kóborlásaik közben a Baltikumig és Spanyolországig is eljutnak. Aztán persze megházasodnak, és utána csak a tévé előtt punnyadnak egy sziklaormon sörrel a kezükben. Egyes vándorsólymok meg azon buktak le, hogy tíz nap alatt simán lenyomtak 5500 kilométert. Bő tíz Magyarország, keresztben, őrület! Műholddal derült ki, hogy volt olyan kerecsen, aki Albániából kiindulva 1100 kilométert röpült egyfolytában a Földközi-tenger felett Líbiáig, 24 óra alatt. Pusztai vándornépnek tényleg fullos totemállat. Hogy miért mennek Líbiáig, a rosseb tudja, hiszen ragadozási célra akár Szicília is tökéletesen megfelel, nem beszélve arról, hogy egy csomó sólyom simán áttelel nálunk.
Végül is a ragadozó madarakat mindenki szereti, mondom, amivel nagy sikert aratok a három sasszinkronizálónál. Hát igen, mindenki, kivéve a galambászokat. A galambászok utálják őket, Mátyás írt is néhány kommentet a galambászfórumba, amivel annyit ért el, hogy arrafelé a kerecsensólymot ma már gúnyosan matyimadárként emlegetik, és személyes találkozás esetére elég komoly fenyegetésekkel látták el. Az agresszív galambászok, micsoda fordulat! Mátyás azt mondja, a legtöbb galamb nyakát maga a galambász tekeri ki, amennyiben versenycélokra alkalmatlannak találja, de egy-egy jobb galamb elvesztése annál jobban fáj, főleg, ha a szeme előtt csap le egy kerecsensólyom a kedvenc kengyelrepülőre. Azt hinném, hogy ez egy ilyen biznisz, ez benne van a pakliban, Mátyás ráadásul nem tenyészti a sólymot, csak figyeli, meg védi, de amikor egy galambász kivisz Barcelonába több milliós értékben postagalambot, és azok 99%-a elpusztul, mert az Alpok egy galambnak keményebb, mint Hannibálnak, a sólyomügyi illetékes lesz a felelős.
A galambászoknak számos módszerük van a ragadozó madarak irtására, a solymászoknak meg van beépített galambászuk, így ismerik ezeket a módszereket, de ezeket nem írhatom meg, hátha valaki még nem tudja. De a galambász élete amúgy is merő egy rettegés. Van kollégám, akinek galambász a szomszédja, de ő elsősorban a nyusztoktól-nyestektől tart. Könnyen beférkőznek bárhová, aztán a dúcban jelentős vérengzést rendeznek, a nyest-Murphy szellemében természetesen a legjobban versenyző postagalambokat ölik meg, nagyrészt nem is a táplálkozás, hanem a mulatság kedvéért. A nyesteket a galambászok tapasztalatai szerint a zaj és a fény tartja távol, ezért számos galambdúc éjjelente diszkóvá alakul. El tudom képzelni, hogy az ágynyugalom teljes hiányának jegyében leélt galambélet végén szinte megváltás egy villámgyorsan lecsapó kerecsensólyom.
