Az oxfordi egyetem tudósai kísérleti alanyok egy csoportjával negyedórán át vicces filmeket nézettek, egy másikkal pedig unalmas felvételeket, például golfozást. A mozizást követően tesztelték fájdalomtűrő képességüket, és a kutatók arra jutottak, hogy akik jól kiröhögték magukat, 10 százalékkal jobban tűrték a fájdalmat, mint az unatkozó csapat tagjai.

A tudósok rámutatnak arra, hogy csakis a mélyről jövő nevetésnek van fájdalomcsitító hatása, a kuncogásnak, kacarászásnak nincs fiziológiai szerepe. Robin Dunbar professzor úgy sejti, hogy az ellenállhatatlan, már-már fájó röhögés a tüdő kiürítése révén - ami fájdalmat kelt - endorfinokat szabadít fel a szervezetben, ezek pedig tompítják a fájdalomérzetet.

Ami a humoros filmeket illeti, nem egyformán vizsgáztak a különböző műfajok. A klasszikus tortahajigálós, seggberugdosós burleszk szerepelt a legjobban, amelyhez Dunbar professzor hozzásorolja a brit Mr. Beant is. Az intellektuális monológhumor nem vált be. Jól röhögtették az alanyokat ugyanakkor a szituációs vígjátékok, például a Jóbarátok sorozat részletei.

A kutatók nem mérték közvetlenül az alanyok endorfinszintjének alakulását, mert ahhoz gerincvelő-csapolás kell, ami hamar véget vetett volna a nevetésnek. Ehelyett fájdalomtűrésüket vizsgálták például azzal, hogy mennyi ideig bírnak fogni egy zacskó jeget. Minél tovább, annál több endorfin termelődött előtte a röhögéstől.

Dunbar professzor nem új gyógykezelés végett kísérletezik a nevetéssel, hanem hogy megfejtse annak szerepét az emberiség kialakulásában, közösségkovácsoló hatását. Minden majom képes nevetni, de csak az ember tud olyan mélyről jövőn, hogy az endorfint szabadít fel. Dunbar szerint lehet, hogy 2 millió éve a mély kacagás révén alakulhattak ki 100 fős hordák az embereknél, míg a majomkolóniák maximális létszáma 50 körül maradt.