A kínai és amerikai tudósok közös felfedezéséről a PNAS szakfolyóirat számolt be. Az őskori rovar fosszíliája annyira jó állapotban maradt fenn, hogy a kutatócsoport még a szárnyait is képes volt megvizsgálni. Kiderült, hogy az őstücskök hasonló hangkibocsátásra voltak képesek, mint a ma is élő társaik.

Az Archabolius musicus azért kapta ezt a nevet, mert a hangkeltésre alkalmas szervek is megfigyelhetők rajta. Dr. Fernando Montealegre Zapata, a Bristoli Egyetem rovartani intézetének szakértője szerint a kollégái felfedezése jelentős áttörésnek számít. A BBC-nek nyilatkozó Zapata elmondta, hogy a rovar hangkeltésre alkalmas szervei mikroszkopikus méretűek, így csodával határos, hogy képesek voltak észlelni azokat.

Zapata már korábban is tanulmányozta a ma is élő rovarok hangképzési tulajdonságait, figyelembe véve, hogy a rovarok „hangszerei” hogyan működnek, és az egyes szerveik pontosan milyen hangot adnak ki. Nem meglepő, hogy az Archabolius musicus felfedezésekor is az volt az első gondolata, hogy vajon rekonstruálható-e a rovar ciripelése.

Aki éjjel legény

Az állat ciripelése leginkább az angliában bozóttücsökként, nálunk fürgeszöcskeként ismert rovarok által kiadott hangra hasonlít. A fürgeszöcskefélék, illetve a jurakori tücskök közös vonása, hogy hasonló módon keltenek zajt: az egyik szárnyon található „pengetőt” a másik szárny fésűszerű szerkezetéhez dörzsölik. A hímekre jellemző ciripelés ennek a mozdulatnak, illetve a szárnyak ollószerű mozgatásából eredő súrlódási hangnak köszönhető. Az Archabolius musicus szárnyszerkezetéből Zapata arra következetett, hogy az állat tiszta, már-már zenei hangzatokat tudott játszani, ami még a jurakori őserdőkben is lehetővé tette, hogy a rovar akár a negyven-ötven méterre lévő nőstények figyelmét is felkelthesse.

Zapata a hang frekvenciáját is kiszámította, hogy megállapítsa a tücsök által kibocsátott hang magasságát. Ehhez a mai tücsökfajták méretével vetette össze az őstücsökét, az arányszámítás után pedig megállapította, hogy az Archabolicus musicus alacsonyabb frekvenciájú hangot bocsátott ki, mint a ma élő tücsökfajták. A kutatók ebből arra következtettek, hogy a jurakori őserdő sűrű és zajos lehetett éjszakánként, amikor a tücsöknek más állatok – például békák és szúnyogok – hangját kellett elnyomnia. Mivel a tücsök éjszakai élőlény volt, nem kellett elrejtőznie a vele táplálkozó, de nappal aktív állatok elől. Noha elképzelhető, hogy a korai emlősök már megették a tücsköket, a rovarokra éjjelente vadászó denevérek csak százmillió évvel később tűntek föl.

A jurakori őserdő hasonlított a maiakra

A Szent András Egyetem professzora, Mike Ritchie szerint meglepő, hogy már az őstücskök is képesek voltak a ciripelésre. Eddig ugyanis azt feltételezték, hogy ez egy olyan feltétlen reflex, ami csak a későbbi evolúciós fejlődés során alakult ki.

A tudományos kutatókat abban segítheti a felfedezés, hogy megállapíthassák, milyen lehetett a jurakori őserdő; az ehhez hasonló vizsgálatokkal sikerülhet komplex ökológiai képet alkotni a letűnt korokról. Ha ez sikerrel jár, a kutatók más, a jurakorban élt állatok kommunikációs képességeit is megismerhetik. A mostani felfedezés ráadásul arra enged következtetni, hogy a jurakori vegetáció és a mai őserdők között a vártnál több hasonlóság lehet.