A Dawn űrszonda 2011 júliusa óta kering a Vesta körül, amely a Naprendszer egyik legkezdetlegesebb égiteste. A NASA szondája szerint az aszteroida sokban hasonlít a sziklás bolygókhoz, és bár a tudomány mindig is aszteroidaként hivatkozott rá, a felszíni vizsgálat kiderítette, hogy az égitest kérge átalakulóban van, a vizsgálatok során pedig számos váratlan jellemzőt dokumentálhattak a kutatók. A küldetés vezetője, Christopher T. Russell szerint a kutatócsoport sok esetben nem tudott nem bolygóként hivatkozni a Vestára.
A kerek aszteroida olyan geológiai tevékenységet mutat, ami legalább olyan karakteressé teszi a felszínét, mint a Földét vagy a Holdét. A Vesta az egyik legnagyobb aszteroida, átmérője 530 kilométer; hatalmas kráterét Rheasilvia néven ismerjük, de ezen kívül is számos aszteroida csapódott bele, ami szintén nyomott hagyott a felszínen. A Vesta legjellemzőbb sajátosságát a topográfiai tulajdonságai jelentik, amely a felszín átalakulásáért felel. Az égitest sokkal inkább emlékeztet egy kis méretű bolygóra, mint más aszteroidákra, ez pedig épp a felszíne alakulásának köszönhető.
A külső hatások - amely alatt elsősorban más meteoritok becsapódását kell érteni - alaposan megtépázták a Vesta felszínét. A kutatók feltételezik, hogy szénben gazdag aszteroidák is eltalálhatták az égitestet, amik kisebb krátereket képeztek, de nem robbantották szét a felszínét. A Vesta ugyancsak ütközhetett nagyobb sebességű meteoritokkal is, amik már megolvaszthatták a vulkanikus bazaltkérget – sokan úgy vélik, hogy ez sötétítette el a Vesta felszínét. A kutatók azonban azt gondolják, ehhez az is hozzájárulhatott, hogy a Vesta felszínén egykor vulkanikus tevékenység zajlott.
A feltételezés nem alaptalan. A Vesta a HED-meteoritok családjába tartozik, ezekből pedig több zuhant a Földre, mint a Holdról és a Marsról összesen. A kőzetmaradványokból több százat tárolnak múzeumokban, így a kutatók többet is kémiai elemzésnek tudtak alávetni; ennek során vulkanikus tevékenység nyomait is észlelték. Dave Williams, az Arizona Állami Egyetem kutatója elmondta, hogy a HED-meteoritok szerkezete egykori lávafolyásokra enged következtetni. Williams azt is megjegyezte, hogy egy megfigyelés alá vont meteor esetében észlelni kéne a felszínen az egykori lávafolyamok vájta csatornákat és egyéb felszíni nyomokat, de az eddig feltérképezett égitesteken sosem észleltek ilyesmit. Williams ugyanakkor nem zárja ki, hogy erről a meteorbecsapódások is tehetnek, amik eltüntethették az erre vonatkozó bizonyítékokat.
Brett Denevi, a Johns Hopkins Egyetem alkalmazott fizikai tanszékének kutatója elképzelhetőnek tartja, hogy egyes meteoritbecsapódások ereje akkora lehetett, hogy az megolvasztotta a Vesta felszínét. Az égitest északi féltekéjén található Marcia kráter felszínét vizsgálva Denevi megjegyezte: a kráter formája alapján arra is következtethetünk, hogy egy becsapódás megolvasztotta a felszínt, ami ennek hatására cseppfolyóssá vált. Nem zárható ki tehát, hogy több esetben is sor került ilyen erejű becsapódásokra.
Az ütközés által kiváltott lávafolyam nyomait más aszteroidákon máig sem sikerült észlelni. A kutatók nem számítanak rá, hogy ilyesmivel találkozhatnak, mivel az aszteroidaövben az ütközések sebessége jóval kisebb, mint a Belső Naprendszerben. Emiatt egyelőre az sem világos, hogy az ütközések elég erősek lehettek-e ahhoz, hogy cseppfolyóssá változtassák a sziklákat.