Mennyire gyakori, hogy ennyi Nobel-díjas jelenik meg egyetlen konferencián?

Egyáltalán nem az, nem mondhatnám, hogy külön váró van nekünk a reptéren, vagy ilyesmi. 2001-ben, a díj százéves évfordulóján rendezett ünnepségekre hívták meg az összes olyan díjazottat, aki még élt, utoljára pedig tavaly, egy stockholmi rendezvényen voltunk ilyen sokan. A fenntartható fejlődés volt a téma, és az egyik legfontosabb feladat, ami a Nobel-díjjal jár, hogy hallassuk a hangunkat az ilyen fontos tudományos kérdésekben.

Vannak olyan díjazottak, akik szerint hatalmas terhet jelent, ha a Nobel-bizottság kiválasztja az embert. Ön is így éli ezt meg?

Sokban függ ez attól, hogy mikor kapja meg a díjat egy tudós. Ha fiatal kutatóként éri az embert a megtiszteltetés, el tudom képzelni, hogy nagy terhet, egyfajta folyamatos bizonyítási kényszert rak az ember vállára ez az egész. A probléma ugyanis az, hogy ez olyan eredmény, aminek hatására erős belső késztetés jelentkezik egy kutatóban, hogy továbbra is bizonyítson, márpedig elég ritka, hogy valaki több, ennyire nagy horderejű felfedezést tegyen. De ez nemcsak a tudományos világban van így, ugyanez a sportolók, vagy a színészek körében is megfigyelhető.

Nekem szerencsém volt, én az ötvenes éveim közepén jártam, amikor értesítettek, hogy nyertem, a kutatói tevékenységem már nem azon a szinten folyt, hogy ez megzavarjon. Persze azóta is aktív vagyok, de nem érzem úgy, hogy bárki is elvárja tőlem, hogy meghaladjam azt, amit Zinkernagellel elértünk. Hogy őszinte legyek, a Nobel-díj még így is nagyon sok időmet foglalja le. Ha a konferenciaszervezőkön múlna, egy perc szabadidőm sem lenne – persze ezek a meghívások is fontosak, hiszen az emberek jobban odafigyelnek arra, amit egy Nobel-díjas mond. Ettől függetlenül a felkérések nagyobb részét visszautasítom, hiszen ha választhatok, akkor inkább dolgozom, mint utazgatok.

Min dolgozik éppen?

Az immunológia maradt a kutatási területem, illetve a vírusfertőzésekkel kapcsolatban vannak projektjeim. Továbbra is van mit megértenünk a fertőzések alapvető mechanizmusaival kapcsolatban, és a velem dolgozó laborok egyikében egy hatékonyabb influenzavakcina kidolgozásán munkálkodunk. Az egyik legérdekesebb terület az influenzával kapcsolatban például még mindig annak kutatása, hogy mi történik azt követően, hogy egy szervezet elkapja a fertőzést. Számos folyamat indul be, és ezek nagyon komoly hatásokkal, érrendszeri katasztrófával, sokkal járhatnak, amik mibenlétét egyelőre nem értjük pontosan, és amíg nem értjük őket, nem tudunk ellenük hatásosan küzdeni.

Ezek szerint még bőven akad Nobel-díjat érő felfedezés az ön szakterületén is.

Manapság se nem könnyebb, se nem nehezebb nagy eredményeket elérni, mint régen. Persze egyfelől elmondhatjuk, hogy az alapvető eszközökkel megtehető megfigyelések legnagyobb részét már megtették korábban, így mára már jóval nagyobb kutatói munkát igényel egy-egy eredmény. Ezzel összefüggésben azonban meg kell említenem, hogy a műszerezettség összehasonlíthatatlanul fejlettebb annál, mint amit korábban használtunk, így ez nagyjából kiegyenlíti a dolgokat.

Van viszont valami, ami korábban inkább csak az elméleti fizikára volt jellemző, a biológiai területekre nem: régen még az is ritka volt, hogy hárman-négyen együtt dolgozzanak egy problémán, manapság pedig akár száz fős kutatócsoportok is létrejöhetnek – az ilyeneknél nyilván nem mindenki kapja meg a Nobelt, csak a kutatás vezetője, és még néhányan. Ezenkívül mostanában talán nehezebb megmondani, mekkora hatású is az éppen elért áttörés, mennyire lesz alkalmazható ez a hétköznapi életben.

Ön melyik, a saját felfedezésével kapcsolatos gyakorlati alkalmazásra a legbüszkébb?

Elsősorban arra vagyok büszke, hogy az eredményeinknek köszönhetően nagy lépést tettünk az immunrendszer működésének megértése felé, ráadásul ehhez kapcsolódóan az is kiderült, hogy miért voltak olyan hevesek a szervátültetést követő védekező mechanizmusok. Ezt követően számtalan nagy eredmény született, de ezek – attól függetlenül, hogy a mi felfedezésünk nélkül nem jöhettek volna létre – már jóval távolabb voltak a mi eredeti eredményeinktől. Sok konkrétumot mondhatnék, de az igazat megvallva az a legfontosabb, hogy sikerült egy olyan folyamatot elindítani, ami nagy dolgokhoz vezetett.

Azt is meg kell említenem, hogy ha mi nem fedezzük fel a T-limfociták működését, egy másik kutatócsoport akár hónapokon belül megtette volna helyettünk. Nagy volt a verseny, és nem azért lettünk mi az elsők, mert okosabbak voltunk a többieknél, hanem mert jobb technológia állt rendelkezésünkre, és talán azért is, mert én egy teljesen más szakterületről érkeztem. Korábban patológusként dolgoztam, nem immunológusként, így sok olyan dogma hiányzott a kutatási módszeremből, ami az immunológusokéban megvolt. Ma is úgy látom, hogy a legfontosabb eredmények akkor születnek, ha különböző háttérrel rendelkező, eltérő látásmódú és tapasztalatú szakembereket eresztünk össze. És persze nekünk szerencsénk is volt.

Mekkora szerepet töltött be a tudományos karrierjében a szerencse, a véletlen?

Nagyobbat, mint gondolná! Már eleve az is, ahogy eldöntöttem, hogy állatorvos szeretnék lenni: 16 éves koromban, egy egyetemi nyílt napon láttam egy szép lányt, aki a nagy forróságra tekintettel semmi mást nem viselt, mint egy orvosi köpenyt. Ez elég nyomós ok volt egy fiatal srácnak, hogy miért érdemes ezt a pályát választani.

De azt is mondhatnám, hogy Zinkernagellel részben azért kerültünk egy szobába annak idején, mert mindketten szerettük az operákat. Persze a tudományos munkában mindig nagy szerepet játszik a szerencse, hiszen a nagy felfedezések nem úgy születnek, hogy az ember egy reggel elhatározza, hogy most felfedez valami nagyot – következetes munka kell az ilyesmihez, és egy nagy adag szerencse.