Az egyetemi nyílt nap hallatán sokan asszociálnak zsúfolt előadókra, táblára és krétaporra, szakállas professzorokra és olajzöld folyosókra. A Carnegie Mellon Egyetemen robotportással, gigantikus adatközponttal, inkább érdekes, mint hasznos gépekkel találkoztunk. Attól egyelőre nem kell tartanunk, hogy a gépek átveszik a hatalmat, de néhány ragyogó elme már dolgozik az ügyön.
A Collaborative Innovation Center szűk aulájában Tank, a robotportás fogad a szép új világ előhírnökeként. Új értelmet nyer a „monitorfejű” kifejezés, ugyanis a robot háromdimenziós arca valóban egy képernyőn jelenik meg. Az arcmimikája mindig a beszélgetés témájához igazodik, ami kimondottan emberi reakció, mégsem idézi a Terminátor-filmekből ismerős beszivárgó egységeket. Tank ugyanis inkább egy ötéves gyerek installációjának tűnik, mint valódi robotnak. Ennek ellenére udvariasan válaszol a billentyűzeten begépelhető kérdésekre, pontos leírást ad az egyetemről, az épületekről, a tanszékekről, és köszöni szépen, jól van. Gyakorlatilag ugyanazt a munkakört tölti be, mint Anna, az IKEA chatbotja, csak az olcsó svéd bútorok helyett a Carnegie Mellon Egyetem a szakterülete.
Az enteriőr bizarrnak hatna, ha az ISEF-ről rövid időre elszabadulva nem az egyetem robotikával foglalkozó tanszékén lennénk. Ugyanakkor, mivel azért jöttünk ide, hogy robotokat lássunk, szembesüljünk a szebb jövővel, kevéssé vagyunk meglepve, inkább csak kíváncsiak vagyunk; vajon tényleg helyettesítheti az embert a gép? Az első benyomás kedvező: a Carnegie robotjának tájékozottságát és udvariasságát ritkán tudja reprodukálni egy átlagos magyarországi portás.
A bevásárlást segítő robot (shopping assistant) bemutatója már kevésbé meggyőző – leginkább azért, mert csak a működését magyarázza el a fejlesztéséért felelős készséges diák. Két, oldalára állított hatalmas képernyőt láthatunk, amelyeknek a tetejére a Microsoft Kinectjét biggyesztették; ebből kiderülhet, hogy a robotot nem kontrollerrel, hanem gesztusokkal vezérelhetjük. Ez a felület felel az adatbevitelért: a monitoron megjelenik a bolt saját perspektívából ábrázolt látképe, nekünk pedig csak ki kell válogatnunk az árukat, amiket a robot összegyűjt, a fizetést pedig természetesen hitelkártyával intézhetjük.
Megtudjuk, hogy a termékazonosítás milyen nehézségekbe ütközik: az érzékelők további finomhangolásra szorulnak, mivel a fémes felületek azonosítása egyelőre nehezére esik a rendszernek. Korábban az is problémát jelentett, hogy a rendszer önmagától képes legyen különbséget tenni az azonos márkájú és külsejű, de különböző színű pulóverek között, viszont ezt már játszi könnyedséggel megoldja.
Legalábbis elméletben. Magát a robotot nem láthatjuk működés közben, az alfateszt előtti verziójú mikrobi csöndesen árválkodik a sarokban. A gördülő aljzatra forrasztott nyáklemezek egy üvegtéglában találhatók, amelyből egy fényképezőállványra biggyesztett webkamera nyúlik ki. Bár a robot egy berendezett bevásárlósarokban húzódik meg, elvárható lenne a demonstráció, de mégsem kerül rá sor; szegény alig él, semmilyen életjelet nem ad, de még a működőképességére sem utal semmi. Nem ő fogja ránk szabadítani az Ítélet Napját.
Maga az alapkoncepció – legalábbis a jelenlegi formájában – szintén nem tűnik túl értelmesnek, inkább csak olyan vizsgafeladatnak, amire a belefektetett munka miatt ötös osztályzatot lehet kapni. Steinbeck regényhőse, Tom Hamilton jut eszembe, aki boldogan újságolta az apjának, Samuelnek, hogy kitalált egy kapunyitó berendezést a farmjukra, aminek köszönhetően nem kellene leszállniuk a bakról, hogy bejussanak. Az öreg Samuel erre csak annyit mondott: fiam, egész életedben nem fordítanál annyi időt a kapunyitásra, mint amennyit ennek a megépítése felemésztene.
A bevásárlórobot is hasonlóan merész, de értelmetlen kísérletnek tűnik. Igaz, hogy ügyesen keresztezi az önkiszolgáló kasszát a távvezérlésű bevásárlókocsival, de vajon mennyibe kerülne a végleges modell, és ez az összeg mennyi lenne osztva ételfutárral, árufeltöltővel, automata kasszával és bevándorló cselédlánnyal? És miért jobb egy robotot vezérelve hadonászni egy monitor előtt, mint egérrel klikkelgetve pizzát rendelni vagy az Amazon kínálatát böngészni?
A Data Center Observatory már férfimunka, de nem jó mulatság, legalábbis a női látogatókat annyira izgatja fel az üvegablakok mögött tornyosuló fémszekrények látványa, mint egy átlagos férfit a fehérneműdiszkont tangabugyi-leárazása. A központ elsősorban a cloud computinggal foglalkozik, ami, mint megtudjuk, nem korlátozódik kizárólag mások adatainak a tárolására. Az előadó elmondja, hogy a cloud computing definíciója kétoldalas szócikket alkot az értelmező szótárban, és körülbelül két mondat az, amiről a terület szakértőinek konszenzusos véleménye van. A demonstrátor egy találó hasonlattal az autóbérléshez hasonlítja a cloud computingot: vannak feladatok, amihez nem szükséges saját infrastruktúrát biztosítani, kényelmesebb és könnyebb másét igénybe venni a művelet idejére.
A Carnegie Mellon Egyetem adatközpontja nem csupán adatokat tárol, hanem erőforrást is biztosít. Vannak olyan kutatások, amik nagy számítási teljesítményt igényelnek – például az ősrobbanás modellezése, vagy a komplex, szerves molekulák analízise –, és ilyen célfeladatokra egyszerűbb egy már meglévő, kiforrott infrastruktúrát felhasználni, mint saját szuperszámítógépet építeni.
Az előadás kezdetben a hűtött gépterem előtt zajlik, mivel bent egy szót sem lehetne hallani a légkondicionálás keltette zaj miatt. A gépsorok között végigsétálva inkább érezhetjük magunkat egy autógyárban, mint egy patikatiszta szerverteremben, a zaj ugyanis tényleg fülsüketítő, cserébe viszont kellemes hűvösség fogad. A zord fémszekrényekben lapuló gépek becsült számítási teljesítménye elképesztő lehet, de az erre vonatkozó kérdéseimre kitérő választ kapok. Ezt ugyanis maga az üzemeltető sem tudja. Neki sem mondják el, mert attól tartanak, hogy továbbadná nekünk. A campus méretéből kiindulva azonban következtethetünk rá – és a Carnegie Egyetem alapterülete egyes magyarországi falvakét is meghaladja.
HERB, a robotinas nem új fejlesztés, a projekten az Intel támogatásával már évek óta dolgozik az egyetem. Meghökkentőnek legfeljebb a méretei miatt tűnik, az eddig bemutatott videókból és képekből ugyanis nem derült ki, hogy HERB körülbelül száznyolcvan centi magas. Annak ellenére, hogy alig fejlettebb egy autógyárban használt gyártósori karnál, mindenki őt akarja látni: a kutatólabor üvegkalitkájában faltól falig zsúfolódnak az újságírók.
A bemutató során HERB feladata egy doboz étel megmelegítése lenne, mikrohullámú sütőben – nem úgy tűnik, hogy HERB veszélyeztetné a Michelin-csillagos konyhafőnökök munkáját. Három perc múlva kiderül, hogy még a legrosszabb kuktával sem konkurálhat, ugyanis HERB a kikészített doboz mellé markol, könyökig belenyúl a sütőbe, majd kihúzza a karját, becsapja az ajtót, és közli, hogy készül a vacsora. Pofázni tud, de dolgozni nem szeret, végső soron ez nagyon is emberi vonás.
Kíváncsivá tesz, hogy a korábbi modelleken használt webkamerát miért cserélték le Kinectre. A Microsoft mozgásérzékelős kontrollerét ugyanis előszeretettel használják más tudományos kutatások során is, akárcsak más játékvezérlőket – az ISEF-en bemutatott robotkarhoz például a Nintendo Power Glove-ot is felhasználták. A kutatásvezető elmondja, hogy bár az eszköz felbontása és reakcióideje nem túl jó, a mélység- és térérzékelése sokkal alkalmasabb eszközzé teszi a tudományos munkára, mint a nagyobb felbontású webkamerák, és sokkal olcsóbb is a profi eszközöknél.
A Microsoft-periféria ellenére HERB vezérlőprogramja Linux-alapú; a működéséért felelős programsorok kilenc ablakban pörögnek a kivetítőn. Az [environment-core.h:278] Environment destroyed programsor láttán muszáj felkuncogni; szegény Herbie, egy vacsora megmelegítése is nehezére esik, nemhogy a környezet totális elpusztítása. Meg kell a szívnek szakadni.
