Az arcok felismerése a legtöbb embernek egyszerű rutinfeladat, de vannak, akiknek egyáltalán nem megy. Az arcvakságot néhány éve még nagyon ritka problémának gondolták, de mára kiderült, hogy a népesség 2,5 százalékát is érintheti. Már Magyarországon is foglalkoznak vele – most megtudhatja, önt is érinti-e a probléma, és ha igen, kikhez fordulhat.
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kognitív Tudományi Tanszékének egyik csoportja az arcvakságot, más néven prosopagnosiát vizsgálja – a kifejezés a görög prosopon (arc) és az agnosia (nem ismerni) szóból származik. Azok, akik ettől a zavartól szenvednek, sokszor képtelenek másokat az arcuk alapján azonosítani. A zavar akár olyan súlyos is lehet, hogy a beteg egy fényképen még közvetlen hozzátartozóit, legsúlyosabb esetben pedig még önmagát sem képes felismerni.
A szakemberek alapvetően két típusú arcvakságot különböztetnek meg: a szerzettet, mely valamilyen agysérülés, például stroke után keletkezik, és a veleszületettet. Egyes tudósok szerint a veleszületett prosopagnosiát is kiválthatja valamilyen korai agyi történés, például oxigénhiányos állapot. Ezt a szakma fejlődési arcvakságnak hívja (developmental prosopagnosia).
Azok a prosopagnosiások, akiknél az élettörténetben nem igazolható semmilyen agysérülés, többnyire születésük kezdetétől arcfelismerési problémákkal küzdenek, aminek hátterében genetikai tényezők feltételezhetők (congenital prosopagnosia).
Szokatlanságán kívül manapság ez a terület azért kap egyre nagyobb figyelmet, mert bár korábban úgy gondolták, hogy a betegség igen ritka, egy 2006 augusztusában publikált német tanulmány szerint a zavar előfordulása a populáció egészét tekintve 2-2,5 százalék körüli, míg például a sokat emlegetett skizofrénia esetén csupán egyszázalékos előfordulásról beszélhetünk.
A Harvard University és a University College of London kutatói által 1600 emberrel a weben elvégzett közös kutatás eredményei megerősítik ezt a magas arányt. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon valószínűleg 200-250 ezer ember élhet arcfelismerési zavarral – ez egy Debrecen méretű város lakosságának felel meg.
Az arcvakságot Joachim Bodamer neurológus írta le először 1947-ben; a tudós három, második világháborús sérültnél fedezte fel a zavart. Egyik betege legközelebbi ismerőseit sem tudta azonosítani, miután az agyába fúródott egy lövedék, viszont Hitlert azonnal megismerte egyedi bajusz- és hajviselete alapján.
A prosopagnosia Oliver Sacks neurológusnak, több bestseller szerzőjének köszönhetően került be a köztudatba. Sacksot is érinti a betegség, erre azonban csak pszichológiai tanulmányai alatt jött rá. A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvében egy olyan beteg esetét ismerteti, aki a lábfejét is összekeverte a cipőjével, feleségét és a diákjait sem ismerte fel, csak a hangjuk és a mozgásuk alapján.
A legtöbb embernek nem okoz gondot az arcok felismerése, az viszont jól látszik, hogy ennek ellenére nem egyszerű kérdésről van szó: a mai napig nem sikerült olyan számítógépet készíteni, amely olyan gyorsan és hatékonyan ismerné fel és kategorizálná az arcokat, mint az emberi agy.
A prosopagnosia kizárólag az arcok felismerésének problémájára korlátozódik, valamint az archoz kapcsolódó kategorizációs folyamatok (nem, érzelem, identitás, szépség, hasonlóság, szájmozgás) során jelentkezik, a csak ebben a zavarban érintett betegek mindenféle tárgyat, helyszínt gond nélkül felismernek vizuális úton.
Szerzett arcvakság esetén nagyon gyakori, hogy egyéb problémák is jelentkezhetnek, mivel az agyi terület, amely az arcok kódolásával foglalkozik, nagyon kicsi, míg a sérülések általában kiterjedtebbek. Ezért a szerzett arcvakság gyakran együtt járhat tárgyészlelési vagy memóriazavarral is.
Az is előfordulhat, hogy szó nincs arcvakságról, valamilyen más betegség produkál hasonló tüneteket. A magyar kutatók például már találkoztak olyan esettel, amikor a vizsgált személy megadta, hogy családjában már korábban diagnosztizáltak arcvakságot, a további vizsgálatok azonban kiderítették, hogy valójában mindkét dédszülő Alzheimer-kórban szenvedett, vagyis az arcfelismerési zavaruk egy általánosabb memóriazavar miatt jelentkezett.
Nem számít arcvakságnak az sem, hogy az európai emberek egyformának látják az ázsiaiakat, és fordítva. Ez az úgynevezett másik rassz-hatás, ami – leszámítva a gyerekkor egy korai, rövid szakaszát – mindenkiben megtalálható. A különböző rasszokhoz tartozó arcok felismerése azon múlik, hogy milyen gyakran látjuk őket: ha valaki sok időt tölt el a Távol-Keleten, egy idő után könnyebben megkülönbözteti az ott élő, addig egyformának tűnő embereket.
Az agyi működések feltérképezésére a kutatók elektrofiziológiai (EEG és kiváltott válasz), valamint képalkotó eljárásokat – főként fMRI-t, funkcionális mágnesesrezonancia-vizsgálatokat – használnak. Míg az előbbi technika milliszekundumos pontossággal megmondja, hogy mikor történik változás a fejünkben, addig a képalkotó eljárások szinte pixelpontosan behatárolják, hol változik meg az agy aktivitása például egy arc megjelenésekor.
Amikor valaki egy arcot lát, az agy vizuális kategorizációért felelős területei a kép megjelenése után körülbelül 170 milliszekundummal egy negatív választ (ez az EEG-vel leolvasható jelek egy formáját) hoznak létre, az úgynevezett N170-et. Ennek erőssége, amplitúdója egészséges személyeknél arcingerekre a legnagyobb. Arcvakságban szenvedőknél azonban az N170 közel ugyanakkora arcképekre, mint egy jelentés nélküli, zajos képre.
Szerzett prosopagnosia esetén az agy temporális kéreg alsó részterületének – fusiform face area (FFA), illetve occipital face area (OFA) – sérülése, vagy nem megfelelő működése okozza a zavart.
Genetikai eredetű arcvakságnál nem ennyire egyértelmű a helyzet, ugyanis az eredmények egymásnak ellentmondóak. Egyes tanulmányok nem megfelelő működésű FFA-t írnak le, míg mások ép FFA mellett egy ennél előrébb lévő területet neveznek meg a zavar helyeként. Izraeli kutatók azt feltételezik, hogy veleszületett arcvakságnál kevesebb lehet az összeköttetés az egyes arcészlelésért felelős agyterületek között.
Azt azonban nem tudjuk pontosan, hogy mit is látnak valójában az arcvak emberek. Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy nem egyetlen vonás alapján döntünk például abban a kérdésben, hogy valaki milyen nemű – az egészséges emberek a másodperc törtrésze alatt felmérik például a száj vastagságát, a szem kerekségét, a szemöldök ívét, a különböző arcrészek arányait, és ezek összessége alapján döntik el, hogy az illető nő vagy férfi.
Az arcvakok hasonló módon járnak el, hiszen minden apró részletet megfigyelnek, azonban mivel az arcot mint egészet képtelenek értelmezni, több egyéb részletre terjesztik ki megfigyelésüket: aprólékosan megvizsgálják, hogy milyen görbülete van az arcnak, milyen hangon szólal meg valaki, hogyan hordja a haját, van-e fülbevalója.
Magyarországon – és talán egész Közép-Kelet-Európában – a BME Kognitív Tudományi Tanszékén van az egyetlen csoport, amely ezzel a témával foglalkozik, és a világon is összesen körülbelül 6-8 jelentős műhely van. A magyar kutatók elsősorban a veleszületett arcfelismerési zavarra koncentrálnak, de vizsgálataikat szeretnék kiterjeszteni a szerzett zavarokra is.
A kutatások jelenleg is tartanak, de a csoportnak már vannak jelentős eredményei. Sikerült felfedezniük egy családot, ahol egy apa és két gyermeke is súlyos arcfelismerési zavarral küzd. Érdekesség, hogy míg az apa jellemzően a hangja alapján ismeri fel az embereket, gyermekei inkább a kiegészítőkre, gesztusokra támaszkodnak, amikor beazonosítanak valakit. Természetesen az arc nélküli felismerést bármi megkönnyítheti, Kaliforniában például leírtak egy olyan esetet, ahol a prosopagnosiás beteg mindenkit a napszemüvege alapján ismert fel.
A BME kutatói közzétettek honlapjukon egy kérdőivet, amellyel folyamatosan szűrik a lehetséges prosopagnosiásokat, így egyre többet tudhatnak meg a problémáról, valamint ezáltal magáról az agyműködésről is. A csoport teljesen véletlenül talált rá az eddigi arcvak emberekre – egyelőre nemzetközi szinten is ez a leggyakoribb eset –, éppen ezért szeretnének most minél több embert bevonni a szűrésbe. A kérdőív kitöltése semmilyen kötelezettséggel nem jár, viszont segíthet megtalálni a zavarban szenvedőket, ezért mindenképpen ajánlott a kitöltése, ha a cikk olvasása közben felmerült önben, hogy érintett lehet.
Amennyiben a kérdőív alapján lehetséges, hogy ön arcvakságban szenved, további vizsgálatokkal szűrik ki, hogy valóban erről van-e szó. A vizsgálatok alkalmasak a viselkedéses és az idegrendszeri működések feltérképezésére is. A BME-s kutatók módszerei beavatkozást nem igényelnek, fájdalommentesek.
A BME kutatói a magyar családdal részletes vizsgálatsorozatot végeztek, klinikai neuropszichológiai tesztekkel igazolták arcfelismerési zavarukat, valamint megvizsgálták az agyműködésüket is EEG-vel és fMRI-vel.
Az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) által támogatott csoport kutatási beszámolói megjelentek már a Magyar Pszichológiai Társaság XX. Országos Tudományos Nagygyűlésén, és nemzetközi konferenciákon is. A vizsgálati eredmények tudományos publikációja folyamatban van.