A kémikusok eddig meg voltak győződve arról, hogy szélsőséges tulajdonságai miatt a fluor csak fluorid-ionként fordulhat elő a természetben, mint például a fluorit nevű ásványban (CaF2). A fluorit egyik különleges formája, az antozonit már csaknem 200 éve vita tárgyát képezi a szakemberek körében, aprításakor ugyanis szúrós szagot áraszt.

Neves kémikusok, többek közt Friedrich Wöhler (1800-1882) és Justus von Liebig (1803-1873), különböző anyagoknak tulajdonították a szag eredetét. Az elemi fluoron kívül a jód, az ózon, a foszfor-, arzén-, kén- és szelénvegyületek, a klór, a hipoklórsav és fluorozott szénhidrogének is szóba kerültek. Mindeddig azonban hiányzott a közvetlen bizonyíték arra, hogy a fluor az antozonitban rejlik, és nem az aprítás során keletkezik.

A Müncheni Műszaki Egyetem kutatóinak először sikerült közvetlenül és minden kétséget kizáróan elemi fluort kimutatniuk az antozonitban. Magmágneses rezonancia-spektroszkópiával a fluort  tehát roncsolás nélkül sikerült azonosítaniuk természetes környezetében, és ezzel véget vetni az antozonit szaga körül évszázadok óta elhúzódó vitának.

Nem csoda, hogy a kémikusok évszázadokig kételkedtek az elemi fluor antozoniton belüli előfordulásában. Nem könnyű elhinni, hogy az elemi fluor és a kalcium, amelyek alapesetben azonnal reakcióba lépnek, itt egymás mellett találhatók meg. Magyarázatot ad erre, hogy az antozonitban különleges feltételek uralkodnak: az elemi fluor úgy keletkezik benne, hogy apró uránzárványok állandóan ionizáló sugárzást bocsátanak ki, amely a fluoritot kalciummá és elemi fluorrá bontja. Ezt követően a fluor kis zárványokban, elszigetelve található az ásványban, és így megmarad elemi állapotában. Az antozonit sötét színét pedig úgy nyeri el, hogy az ionizáló sugárzás kalciumrögöket képez.