A háborús bűnökkel vádolt Csatáry László azzal védekezik, hogy tettét parancsra hajtotta végre. Hol ér véget a személyes döntési szabadságunk és felelősségünk? Mentesíthet, vagy legalábbis enyhítő körülmény lehet az egyénnek a társadalmi miliő és politikai rendszer? Meddig terjed az egyén felelőssége egy totalitárius rendszerben?
Csatáry László, az 1944-es kassai rendőrparancsnok tagadta a háborús bűncselekmény elkövetését, majd azzal védekezett, hogy csak parancsot teljesített. A jelenség nem egyedülálló, Otto Adolf Eichmann a deportálások egyik fő szervezője ugyanígy védekezett.
Sőt, Robert Merle dokumentarista regénye alapján erre hivatkozott Rudolf Höß, az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnoka is – igaz, a német kollégák saját területüknek legmagasabb fokán álltak, míg Csatáry László rendőrparancsnok a megszállt Magyarországon tevékenykedett, ahol 1944 márciusa óta Adolf Eichmann személyesen irányította a deportálásokat.
A második világháború után többeket foglalkoztatott, hogy az Eichmann-szindrómaként elnevezett jelenség milyen mértékben támasztható alá tudományos és pszichológiai kutatási eredményekkel. A jelenséget azóta pszichológiai elméletek magyarázzák, valamint létezik az autoriter személyiségjegyek mérésére szolgáló, úgynevezett F-skála is, amit Theodor W. Adorno szociológus dolgozott ki 1947-ben, és az első betűje a fasizmus szóra utal. A munka rengeteg kiritkát kapott, többek szerint ideológiai alapokon nyugszik, ráadásul hibásan társítja a társadalmi folyamatokat személyiségjegyekhez.
Stanley Milgram, a Yale egyetem professzora 1961-62-ben folytatott le egy azóta híressé vált és bizonyos módosításokkal többször megismételt kísérletet, amelyben kontrollált laboratóriumi körülmények között vizsgálta az autoritásnak (tekintélyszemélynek) való feltétel nélküli engedelmeskedés kialakulását.
Milgram két kérdésre kereste a választ: egyedül az engedelmesség elvezetheti-e az embereket odáig, hogy kiirtsák társaikat, valamint érdekelte, hogy van-e a németeknek valami olyan karaktere, ami a holokauszthoz vezetett.
Végül az általa megrendezett kísérletben 20 és 50 év közötti, középosztálybeli amerikai férfiak vettek részt, párosával: az egyikük a tanuló, a másikuk a tanár szerepét kapta. A tanulók minden párosban beépített színészek voltak, a tanárok pedig a kísérletben résztvevő önként jelentkező alanyok. A tanulónak egy szópárokból álló listát kellett elsajátítania, amelyet a tanár olvasott fel.
Amikor ez sikerült, továbbléphettek a következő listára, ellenkező esetben 15 voltról indulva növekvő feszültségű áramütést kellett adni a tanulónak, aki szimulálta annak hatását. 150 voltot elérve a tanuló a megbeszélteknek megfelelően kérte a kísérlet befejezését, de a kísérletvezető ezt mindig megtagadta, és egyre határozottabban utasított a tanárt a folytatásra:
A kísérlet előtt Milgram konzultált más pszichológusokkal, akik egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy halálos erősségű áramütést csak néhány szadista karakterű személyiség fog adni. Az eredmények nem őket igazolták: a kísérleti személyek 65 százaléka adta ki a legnagyobb, halálos áramütést, illetve 300 voltig senki sem állt meg (az áramütés természetesen fiktív volt, csak a kísérleti személyek ezt nem tudták).
Milgraméhoz hasonló, szintén az autoritás és az engedelmesség viszonyát vizsgáló kísérletet vezetett le 1971-ben Philip Zimbardo, a Stanfordi Egyetem pszichológusa. Az egyetem alagsorát úgy rendezték be mint egy börtönt. Teljesen átlagos amerikaikat toboroztak, akiknek elmondták, hogy egy börtönszimulációban vesznek majd részt. Ezután véletlenszerűen felosztották őket rabokra és foglárokra.
Az amerikai haditengerészet által finanszírozott kísérletet hat nap után le kellett állítani, mivel az őrök egyre brutálisabbak lettek, a rabok közül pedig többen komoly traumát éltek át, volt aki pszichoszomatikus kiütéseket produkált. Zimbardo szerint a végére már senki - ő maga sem, aki börtönigazgatóként részt vett a kísérletben - nem tudta szétválasztani tudatos cselekvéseit és a rá rótt szerepet.
Milgram kísérletét sokan, sok szempontból támadták, azonban 2008-ban kaliforniai kutatók érvényes, kontrollált körülmények között enyhébb formában megismételték, és ugyanezt az eredményt kapták. A résztvevők 70 százaléka akart alkalmazni 150 voltnál nagyobb sokkot, pedig egy ponton bevittek egy újabb önkéntest is, aki kijelentette a másik előtt, hogy ő nem hajlandó ezt megtenni. Ennek ellenére a résztvevők 63 százaléka továbbra is alkalmazta volna a halálos sokkolást.
Thomas Blass, a Marylandi Egyetem pszichológia-professzora összesítette a megismételt Milgram-kísérletek eredményeit. Úgy találta, hogy a halálos feszültséget megadni hajlandó kísérleti személyek aránya időtől és helyszíntől függetlenül 61 és 66 százalék közé tehető.
Bakó Eszter, a Jólélek Pszichológiai Alapítvány pszichológusa szerint az eredmények alapján a tekintélyelvű parancsnak való engedelmességre való hajlam, ha nem is az emberi faj általános jellemzője és semmiképpen nem mentesítő, de figyelemfelkeltő mértékben van jelen.
A pszichológus szerint Csatáry esetében a felelősség rendszerre való áthárítása valószínűleg nemcsak a vád előtti védekezését szolgálja, hanem ezzel tudja a legkézenfekvőbb módon megőrizni a pszichológiai integritását. „A helyrehozhatatlan károkat okozó háborús szerepvállalásával való szembenézés legkézenfekvőbb módja Csatáry számára, szerepének úgynevezett átkeretezése, felelősségének tagadása, amellyel a történteket önmagán kívülre helyezi, így áthárítva külső körülményekre a kontrollt”.
Csatáry a racionalizációhoz folyamodik: ha a valaki olyan helyzetbe kerül, hogy önmagára nézve negatív következtetéseket kellene levonnia, ezt nem teszi meg, mivel önmagára, énképére nézve túl fenyegető lenne. Helyette inkább a valóság észlelését módosítja.
Bakó szerint fontos, hogy a racionalizáció nem a tudatosság szintjén zajlik, és az összes többi elhárító mechanizmushoz hasonlóan az egyén pszichológiai egységének és egyensúlyának a megőrzését célozza. A Csatáryétól eltérő élethelyzetekben is előfordulnak ilyen pszichés folyamatok, mert ez egy általános, úgynevezett pszichés megküzdési jellemző.
Az eddigi autoritást vizsgáló kísérletekből az látszik, hogy külső tényezők nagyon nagy mértékben hatással lehetnek egy ember tetteire. Nem reménytelen azonban a helyzet. Milgram kísérleteiből már kevésbé ismert tény, hogy a tanítvánnyal való személyes kapcsolat hatására - például amikor a tanárok fizikailag megérintették a tanulót - némileg kevesebben voltak hajlandóak halálos erejű áramütést adni. Ebből úgy tűnik, hogy akár a minimális személyes kapcsolat a felelősségérzet erősödését jelenti.
A stanfordi kísérlet filmeseknek is ihletet adott:
Bakó Eszter szerint a tömeggyilkos karakter nem az egyén veleszületett sajátossága. A különböző társadalmi és családi környezeti hatások összeadódva olyan feltételek teremthetnek, hogy az egyének embertelen eszmék és rendszerek kiszolgálóivá, eszközeivé válnak. A pszichológus szerint a megoldás az emlékezés és a nevelés lehet: a pszichológia és a pedagógia minden eszközével tudatosítani kell ezeket a folyamatokat.