A hűség az egyik legszebb emberi erény. Bizonyos kultúrákban keményen be is tartatják: halállal büntetik meg azt a nőt, aki ellene vét. A nyugati világ bocsánatos bűnnek tartja ugyan a hűtlenséget, de azért egy elnökjelölt jobban teszi, ha visszalép, ha a sajtó rajtakapja. Kérdés, hogy vajon a hűtlen magatartás a modern társadalom abnormalitásainak egyike, vagy ezt a terhet a génjeinkben hurcoljuk magunkkal. Ha a hűtlenségnek társadalmi okai vannak, akkor csak magunkat hibáztathatjuk, hiszen könnyen ellenállhatnánk a kísértésnek. Ha azonban genetikailag vagyunk predesztinálva, akkor mutogathatunk a DNS-ünkre, mondván: genetikai marionettbábuként tehetetlenek vagyunk. A jelenség tudományos háttere, a párkapcsolatok biológiája, a hűtlenség evolúciója és genetikája ma már megérthető.
Legközelebbi rokonaink, a csimpánz és a bonobó (törpe csimpánz) eléggé csapodár népség, a nyíltszíni hűtlenkedés inkább szabály, mint kivétel náluk. A gorilla a csimpánzokétól merőben más kapcsolatformában él: a nagy testű hím több nőstényre is vigyáz, elsősorban más hímektől védi őket, ez a poligámia tipikus esete. Még nagyobb evolúciós távolságra érvén, az orángután monogámiáját találjuk. Rokonaink párválasztási módját egyébként ökológiai tényezők – elsősorban a táplálék eloszlási mintázata – határozza meg. Bajban vagyunk tehát, nem találunk genetikai fogódzót az ember párkapcsolatát illetően.
Ha megnézzük, hogy a különböző korokban és társadalmakban milyen volt a férfi-nő viszony, még jobban zavarba jövünk. Az Australopithecus-ok poligámiában élhettek (a két nem között nagy a méretbeli különbség), a közelebbi rokon, a felegyenesedett ember (Homo erectus) viszont monogám lehetett. Vadászó-gyűjtögető őseink valószínűleg időszakosan felbomló monogám kapcsolatban éltek. Később a javak felhalmozása elképesztő poligámiát hozott a társadalmak csúcsain levőknek. A különböző független civilizációk (babiloni, egyiptomi, indiai, kínai, azték és inka) uralkodói potenciájukat jócskán meghaladó háremet gyűjtöttek maguknak. Ugyanakkor egyes társadalmakban a mezítlábasoknak a monogámia sokszor csak hiú ábránd volt. A legalacsonyabb rendű inkáknak például tilos volt házasodniuk, sőt kapcsolatot sem létesíthettek a nőkkel, szabályszegésért pedig levágták a fejüket.
A középkorra a vallási alapú monogámia lett a jellemző – vannak, akik szerint ezt a rendszert a földesurak másodszülött fiai hozták létre bosszúból, mert ők vagyon helyett a papi hivatást kapták. Az elsőszülöttek erre saját törvényeket hoztak az első éjszaka jogára, és rendszeresítették az orgiákkal egybekötött lakomákat. A modern kor a párkapcsolatok kavalkádját hozta. Törvényes poligámia csak néhány iszlám országban és Utah mormonjainál maradt fenn. Érdekesség, hogy Tibetben a kínai megszállás előtt sok asszonynak két férje volt, akik testvérek voltak, és így nem oszlott a vagyon. Úgy tűnik tehát, hogy az ember párkapcsolati formáit illetően tág genetikai repertoárral rendelkezik.
Az ember olyan emlős, amelynél a férfiak segítenek az utódok felnevelésében. Nem így van ez az emlősök döntő többségénél: a hímek feladata gyakran egy perc alatt teljesíthető, a nőstények azonban kihordják és nevelik az utódokat. Mivel ők garantáltan hozzájutnak a legjobb hím génekhez, nem kell túl szépnek és erősnek lenniük. Szürkék és kicsik, ami nem túl igazságos jutalom a szorgalmukért. A hím géneknek viszont küzdeniük kell egymással genetikai információjuk halhatatlanságért, ezért egyre erősebb, ügyesebb és pompázatosabb testeket építenek. Ezt a folyamatot nevezzük szexuális szelekciónak, szemben a természetes szelekcióval.
Világítsuk meg a két folyamat közötti különbséget a páva esetével. A hím színes pávatollai kifejezetten értelmetlennek tűnnek, hiszen sokat kell táplálni őket, a róka hamar kiszúrja az ilyen egyedeket, akik még csak nem is tudnak jól repülni és szaladni. Viszont a nőstény pávák bolondulnak a színes tollakért. Egy pávatyúk ugyan lehet, hogy jobban megérti magát egy szürke kakassal, de nem választhatja azt, mivel biztos lehet benne, hogy a következő generáció tyúkjai nem lesznek ilyen megértőek a szürke fiaival szemben, és ezért megszakadna a genetikai folytonossága. A fiúk egyre csak színesednek, a lányok pedig egyre inkább kedvelik ezt. Tehát míg a természetes szelekció révén az egyedek a környezethez alkalmazkodnak, addig a szexuális szelekció a másik nem igényeihez alakítja a testfelépítést és a viselkedést. A madarak és az emlősök esetében szinte kizárólag a hímek színesednek (erősödnek, dalolnak szépen, növesztenek hatalmas agancsokat, stb.), az ember viszont a – a férfi önfeláldozása révén – kikerült ebből az egyoldalú rendszerből.
A férfi áldozata ugyanis igényeinek megnövekedésével járt együtt. Már nem csak pávaként mutatja a bájait, hanem a nőben is a szépet keresi. Hatalmas intelligenciájához azt megérteni képes női elmét szeretne társul. Egy elmélet szerint a kettős párválasztási rendszer volt az emberi evolúció legfőbb motorja, a kölcsönös megfelelés fújhatta fel óriásira az emberi agyat. Hogy pontosan milyen tényező játszotta a pumpa szerepét, ma még csak találgathatunk. Lehetséges, hogy agyunk alapvetően a dicsekvés eszköze, és csupán a pávatoll szerepét játssza. A hollywoodi filmek gyakran visszatérő motívuma az, amikor a férfi az első estén kisétál a kiválasztottal a szabad ég alá, és elmagyarázza neki a csillagok állását. A színésznő és a mozinéző hölgyek szeme könnybe lábad a nagyfokú értelem megnyilvánulásán. A magasröptű gondolatok talán azt jelzik egy hölgynek, hogy a férfi oly pazar szürkeállománnyal rendelkezik, hogy még ily fölösleges dolgokat is képes elsajátítani. A „magas IQ → magas pozíció → sok pénz → sok gyerek” linearitás jól működő társadalmakban még ma is érvényben van. Ezért elegendő a lánc első elemére figyelni, a többi automatikusan teljesül.
Egy másik elképzelés szerint arról van szó, hogy az agy egyfajta rádióállomás, normális működés esetén folyton azt sugározza, hogy „parazitáktól mentes vagyok”. A beteges férfiak nem kelendők, mert genetikailag kétségesek. Egy további elképzelés szerint elménket a manipulációra és átverésre használjuk a másik nemért folytatott harc során. Gondoljunk csak bele, miről is társalogtunk legutóbb egy társaságban. Jelen nem lévő személyekről tettünk számukra nem túl hízelgő megjegyzéseket, ugye?
A kutatók egy érdekes összefüggésre bukkantak az egér viselkedését vizsgálva. Az MHC gének egy nagy, 140 taggal rendelkező géncsaládot alkotnak, amely az embernél a 6-os kromoszómán helyezkedik el. Az MHC fehérjék az immunrendszer alapvetően fontos komponensei, a saját és idegen antigének megkülönböztetésében játszanak kulcsszerepet. A közelmúltban kiderült, hogy az MHC rendszer a párválasztásban is fontos szereppel bír. Bebizonyosodott ugyanis, hogy az egereknél az MHC összetétel ma még nem ismert módon kifejeződik a szagban, és az állatok ez alapján választanak partnert.
Emberekkel is elvégezték a kísérletet: férfiak és nők pólóját szagoltatták meg ellenkező neműekkel, és kiderült, hogy a kísérleti alanyok azoknak a pólóknak a szagát érezték a vonzónak, amelyek viselői hozzájuk képest eltérő MHC készlettel rendelkeztek. Ez az eredmény valószínűleg arra utal, hogy az MHC gének bonyolult, egyénre jellemző mintázata alapján meg tudjuk állapítani más személyekkel való rokonságunk fokát, és így elkerülhetővé válik a beltenyésztés, ami a leendő utód egészségét illetően komoly kockázati tényezőt jelent. Sok viselkedésgenetikus feltételezi, hogy a csók a szagminták vételezését szolgálja: a csók az arcra és a ma már ódivatú kézcsók egyfajta előmintavételi protokollok lehetnek, a csókolózás pedig az előzetes mintavétel negatív (nem rokon) eredményét hivatott megerősíteni.
Van egyébként egy érdekes dolog a szaglással kapcsolatban. Az embernél hiányzik a feromonok érzékelésére szolgáló vomeronazális szerv. Ennek ellenére a szaglórendszerünk segítségével érzékelünk bizonyos feromonokat, ha nem is túl hatékonyan. Ha kiterítenénk az ember szaglóhámját, egy gyufásdoboz felületét sem kapnánk, míg például a kutyánál ez futballpálya nagyságú. A szaglásban résztvevő molekuláris receptorok (az úgynevezett G protein-kapcsolt receptorok) száma az embernél drasztikus módon lecsökkent. Az ezeket kódoló gének zöme a DNS-ünk genetikai temetőjében fekszik élettelenül, agyonmutálódott álgének formájában. Arról lenne szó, hogy az emberi DNS a feromonok manipulációja ellen védi a testet, mivel az automatikus reakció helyett mérlegelni szeretne? Ez is csak elmélet, nem tudjuk biztosan.
A hűtlenséggel kapcsolatban nézzük meg először azt, hogy mi a gének érdeke, és csak ezt követően boncolgassuk, hogy ezek kielégítést nyernek-e. A férfiak esete egyszerűbb. Ők korlátlan potenciával rendelkeznek, ezért génjeik a házasság intézményét erős korlátnak érzik. Kompromisszumot kötnek ugyan a gyermeknevelés terén, de a figyelmük más nők iránt lankadatlan marad. A nők potenciája rendkívül szűk, ezért egy szexualitással kapcsolatos döntés náluk óriási jelentőséggel bír, így ők jóval megfontoltabbak a férfiaknál.
A nők génjei megpróbálnak egyensúlyt teremteni az őket érő két, ellentétes evolúciós eredetű nyomás között. Egyrészt, egy apa segítségével szeretnék felnevelni a gyermekeket, ezért a női testben a hűség színlelésének képességét alakítják ki, nehogy a partner gének idő előtt lelépjenek. Másrészt azonban a női gének – a nagyobb genetikai változékonyság, nagyobb evolúciós siker logikája alapján – változatos partnergéneket szeretnének társítani az utódokban, ezért nem elégedettek az egyetlen férfi által biztosított genetikai változékonysággal. Sőt, ha már idegen géneket lopunk, legyünk válogatósak, szuperdomináns szépfiúk genetikai változékonysága kellene. A dilemma az, hogy ezek csak kis számban vannak jelen a populációban, és zömében már foglaltak. A női géneknek ezért kompromisszumot kell kötniük: a női test számára szerezniük kell egy szürke, de hűséges nevelő apát, és egy szuperdomináns génekkel rendelkező szeretőt. Mindez persze csak spekuláció, nézzük, hogy vannak-e bizonyítékaink.
A férfiak valamivel termetesebbek a nőknél, ami poligám hajlamot sejtet. Kölcsönösen választjuk ugyan egymást, de a férfiak küzdelme mégis erőteljesebb. A küzdelem eredménye csak akkor jelenik meg az anatómiánkban, ha a női oldalon fogadókészség van a győztesen való osztozkodásra. A férfi magassága tehát a női hűtlenség első bizonyítéka. A férfiak egyéb tulajdonságai is poligámiára utalnak. Ilyenek például a magasabb fokú agresszió, a pozíció és a népszerűség vehemensebb hajhászása, és jellemzőbb a dicsekvés a pénzt, a hatalmat és a befolyást illetően, valamint az a tény, hogy a hipotalamuszuk szexualitásért felelős agyi magvai háromszor nagyobbra nőttek a nőkénél.
A csimpánz nőstények kopulációnkénti teherbeesési esélye százszor kisebb, mint a gorilla nőstényeké. Ezért a csimpánz hímeknek százszor aktívabbnak kell lenniük a gorilla hímeknél. Mi lehet ennek vajon az oka? Valószínűleg az, hogy a csimpánz a szexet nem csupán szaporodásra használja, hanem például élelemért adja cserébe. A kis valószínűségek törvényét alkalmazva, a csimpánz nőstény el tudja dönteni, hogy ki legyen utódai biológiai apja, a gorilla nőstény sokkal szigorúbban van tartva, ilyesmire még gondolnia sem szabad. A nők megtermékenyülési esélye a két rokon faj között van, ami a női hűtlenség egy újabb bizonyítéka. Az úgynevezett késleltetett orgazmus egy újabb eszköz a nők kezében a biológiai apa kiválasztására. A kéjérzés szinkronizációja az ejakulációval ugyanis megnöveli a megtermékenyülés esélyét.
A nők a hűtlenségük egy további bizonyítékát is a férfiak testében rejtették el. A csimpánzok heremérete 16-szorosa az óriási gorilla hímekének. A jelenséget a spermakompetíció elve magyarázza: a második hím igyekszik több hímivarsejtet termelve kiszorítani az elsőnek érkező hím ivarsejtjeit (a vadkan egy liter spermát ürít e célból). A gorillánál érthetően nincs spermakompetíció, mert a potenciális donorokat a poligám hím már rég kupán verte. Az emberi here mérete szintén a két rokon közé esik. A következtetés itt is magától adódik. Érdekes módon, a főemlősök hímvesszője is nevetségesen apró. Valójában normális méretűek azok, az emberé túl nagy – ennek okáról vita folyik a kutatók között. A hosszútávú női döntést valamilyen oknál fogva meghatározza a férfiak örömokozó képessége. Tehát, a méret igenis számít, a nők csak diplomatikusak a férfiakkal, ha ebbéli kételyeiket megosztják velük.
Rokonaink nőstényeinek feneke piroslik, amikor termékenyek. A mi nőink eltitkolják ezt, ovulációjuk jeleit valamilyen ok miatt eltüntették előlünk. És hogy mi ez az ok? Több vizsgálat szerint a nők a szeretőkkel való randevút az ovulációjuk körüli időpontra időzítik, és ilyenkor a férjek csak esélytelen időpontokat kapnak. Ovulációkor a nők nagyon kedvesek azokkal a férfiakkal, akiknek a génjeinkben látják a jövőt, nagyon elutasítóak viszont, ha nem. A nők bizonyos agyrégiói (például az arcuatus mag és a szubfornikális szerv) az ösztrogén hormonok hatására szabályosan újrahuzalozódnak a biológiai ciklusuk során, a házastársak ismerik ennek viselkedésbeli részleteit.
Honnan tudják a nők, hogy egy szuperdomináns géndonorral állnak szemben? Ma egyszerű a helyzet, a férfiak pénzt és pozíciót szereznek, kacsalábon forgó palotákat vesznek, és betonúton nevetségesen ható terepjárókat vezetnek, mobiltelefonnal a kézben, ezzel jelezvén, hogy éppen fontos utasításokat osztogatnak. Akinek nem telik ilyesmire, az dicsekszik például eltúlzott befolyással vagy valamilyen kiemelkedő képességgel. A génjeink azonban nem tudják követni ezt a civilizációs robbanást, ezért egy stratégiát kellett kitalálniuk korábban. Egy detektort, amely képes érzékelni a férfi dominanciát. A férfiak hónaljszaga olyan feromonokat bocsát ki, amelyek jelzik a szociális státuszt. Egy kísérlet során nőkkel - számukra ismeretlen donorok hónaljából származó - szagmintákat szagoltattak. A hölgyek csak a domináns férfiak mintáit tartalmazó tamponokat tartották izgatónak. A kísérlet érdekessége az volt, hogy a férjes asszonyok érdeklődése jóval magasabb volt a szuperdomináns szagminták iránt, mint a férjezetleneké (a szürke nevelő gének már talonban voltak).
Az utóbbi években számos olyan gént írtak le, amelyek egyes allélikus formái a hűtlen viselkedéssel kapcsolatosak. Nézzük meg ezek közül a legfontosabbakat. Az AVPR1a gén a vazopresszin hormon egyik receptorát kódolja. Kiderítették, hogy ez a gén a gerincesek számos szociális viselkedésének irányításában alapvető szerepet játszik. Ismert, hogy míg a hím mezei pocok szigorúan monogám, addig a közeli rokon hegyi pocok poligám kapcsolatok kialakítására törekszik. E viselkedésbeli különbség genetikai alapját az képezi, hogy az AVPR1a gén kifejeződését kontrolláló szabályozó elem (promóter) az előbbi fajnál egy picit hosszabb, mint a másiknál. Ez a genetikai különbség azt eredményezi, hogy az előbbi faj hímjeinek agyában a ventrális pallidum területén a sejtekben nagyobb mennyiségben képződik a receptor fehérje.
De honnan tudjuk, hogy ilyen egyszerű genetikai oka van ennek a látszólag komplex viselkedésnek? Néhány kísérlet lerakta a molekuláris viselkedésgenetika alapköveit. Larry Young és munkatársai génsebészeti módszerekkel kicserélték a hegyi pocok promóterét a mezei pocokéra, ami a hegyen élő faj hímjeit az utódokat szorgalmasan nevelő, hűséges monogám egyedekké változtatta. Érdekes módon a genetikailag nem piszkált hegyi pockokból vazopresszin agyba való fecskendezésével is monogám viselkedést lehetett kiváltani. Ez azért lehet, mert ha két kölcsönható molekula – hormon és receptora – bármelyikének mennyiségét megnöveljük, ugyanazt az élettani hatást érjük el.
A helyzet pikantériája az, hogy az embernél is megtalálható az AVPR1 gén két allélikus formája. A viselkedésgenetikusok kiderítették, hogy a hosszabb promóterrel rendelkezők stabilabb párkapcsolatot létesítenek, mint a rövidebb promóter hordozói. A modern genetikai diagnosztikai technikákkal szinte azonnal megállapítható, hogy egy személy melyik allél variánssal rendelkezik, vannak cégek, akik potom összegért el is végzik a tesztet. Kiderült egyébként az is, hogy az AVPR1a gén az önzetlenséget is befolyásolja. Úgy tűnik, hogy a csapodárság és a zsugoriság, illetve a hűség és a nagylelkűség kéz a kézben együtt járnak – lehetséges, hogy a genetikánk koherens erkölcsre ösztönöz?
A tesztoszteron hormon alakítja ki a férfiasságot. Ez a hormon az élet folyamán két nagy hullámban önti el a testet (magzati kor és kamaszkor), ezáltal eltéríti a férfi test fejlődését a női alapprogramtól, valamint kialakítja a felnőtt férfi nőktől való különbözőségeit. A férfiak között azonban eltérés van e hormon vérbeli szintjében. Ennek oka részben genetikai, részben környezeti. A genetikai hátteret még nem ismerjük pontosan. Azt azonban tudjuk, hogy az elvált férfiakban magas lesz a hormon szintje, nyilván azért, hogy új partner keresésére motiváljon.
Kiderült – nem túl nagy meglepetést okozva –, hogy a tesztoszteron befolyásolja a férfiak viselkedését is: a magas alap hormonszint a kalandor, míg az alacsony szint a hűséges viselkedéssel korrelál. Újdonság azonban az a megfigyelés, hogy a tartósan magas tesztoszteron szint férfias (szögletes, dús arcszőrzetű) arcot produkál, míg az alacsonyabb hormonszintű férfiak arca gyerekes marad. A nők tehát a férfiak arcvonásai alapján elvileg el tudják dönteni, hogy csak egy kalandot vagy hűséges, gyermekszerető partnert keresnek egy férfiben. Valószínűleg e döntést meg is teszik, természetesen tudat alatt.
Egy dopamin receptor gén (DRD4-R7) genetikai polimorfizmust (sokféleséget) mutat az emberben. A gén fehérjét kódoló szakaszában 48 nukleotid egységből álló ismétlődő DNS szegmensek találhatók. Az ismétlődések száma egyénenként változó, melyek közül a 4-szeres (R4-es allévariáns: 4*48 nukleotid) és a 7-szeres (R7-es variáns: 7*48 nukleotid) ismétlődések a leggyakoribbak. Egy kutatócsoport közel 200 fiatalt kérdezett meg a szexuális szokásaikról. Kiderült, hogy az R7-es variánssal rendelkezők, nemtől függetlenül, jóval nagyobb gyakorisággal létesítettek könnyed, egyéjszakás kapcsolatokat (50 százalék), mint az R4-es variánst hordozók (20 százalék).
A DRD4 gén funkcióját egyébként egy általánosabb jelzővel is lehetne illetni, ez az újdonságkeresés. Az R7 variáns ugyanis nem csupán hűtlenségre sarkall, hanem magas hegycsúcsok megmászására, szerencsejátékokra, a tudomány és művészetek iránti szenvedélyre, és liberális politikai nézetek vallására. Az R4-es variánssal rendelkezők amellett, hogy hűségesebbek, jobban értékelik a hagyományokat, vallásosabbak, és inkább konzervatív politikai beállítottságúak.
A fenti érvelések az önző gének szempontjait taglalták. Az önzés genetikai mértéke azonban egyénenként változik. Másrészt a gének az embernél olyan agyat alkottak, amely tudattal és erkölccsel rendelkezik. E két fegyver birtokában elvileg ellenállhatunk a DNS-ünk kísértésének. Hogy ez statisztikailag mennyire sikeres, arra vonatkozóan nincsenek megbízható adataink. A viselkedésgenetika – beleértve annak molekuláris válfaját is – gyermekcipőben jár még. E tudományterület módszerei nem olyan egzaktak még, mint ami más biológiai diszciplínákra jellemző. Ezért a levont következtetéseket is óvatosan kell kezelni. Szakmai szempontból az úgynevezett „egy gén – egy viselkedés” paradigma korrektsége is megkérdőjelezhető.
Az emberi viselkedés rendkívül bonyolult agyműködés eredménye, és nyilvánvalóan sok gén kontrollja alatt áll. Egyetlen allélvariáns alapvető hatással lehet ugyan a viselkedésre, de ismernünk kell a többi gén utasításait a pontos predikciókhoz. Az ember genetikai változékonysága rendkívül alacsony, cirka 0,1 százalék, ezért, lehetséges, hogy sok gén határozza meg ugyan a viselkedést, de mégis csupán egynéhányuk változékonysága funkcionális jelentőségű. Úgy tűnik, hogy a viselkedést szabályozó – főként az idegi kommunikációban résztvevő fehérjéket kódoló – génekben a változékonyságot az átlagtól magasabb arányban és hosszabb távon tartja a természetes és/vagy a szexuális szelekció.
A fenti gondolatmenet tehát különféle elméleteket taglal, amik igazságtartalma ma még nem teljes bizonyossággal igazolt. Ami biztos az az, hogy a viselkedésünk, az elménk és az erkölcsünk a gének evolúciós játszmájának fő célpontjai.
(A szerző egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Orvosi Biológiai Intézetének intézetvezető igazgatója.)