Méhviasszal tömhették be a lyukas fogakat az újkőkori fogorvosok, legalábbis erről tanúskodik az a 6500 éves állkapocslelet, amely Szlovéniában, Trieszt közelében került elő. A prehistorikus foggyógyászatról kevés bizonyíték áll rendelkezésre, így a kőkorszaki állkapocslelet különösen értékesnek mondható, mert újabb adalékokat kínálhat az őskorban alkalmazott gyógyászati eljárásokról.

A neolitikum fogorvosi praktikákról a PLoS ONE legújabb számában jelentették meg tanulmányukat olasz és szlovén kutatók. A tudóscsoport Federico Bernardini és Claudio Tuniz, az olaszországi Abdus Salam Nemzetközi Elméleti Fizikai Kutatóközpont kutatóinak irányításával, valamint a trieszti részecskegyorsító (Sincrotrone Trieste) munkatársaival együttműködve vizsgálta meg az állkapocscsontot a foggal, amelyben méhviasztömés maradványait fedezték fel. Bernardini arra is kitért, hogy valószínűleg a fogkezelés általunk ismert legrégebbi európai esetéről, a legkorábbi gyógyászati-tüneti fogtömésről lehet szó.

A kutatók megállapították, hogy a méhviaszt az illető halála körül alkalmazhatták. A tudósoknak azt nem sikerült kideríteniük, hogy a kezelésre röviddel az illető elhunyta előtt vagy után kerülhetett sor, ugyanakkor úgy vélik, hogy a halál beállta előtt alkalmazott méhviasszal valószínűleg a fogzománc és dentin, azaz a fogállomány függőleges repedése okozta fájdalmat kívánták enyhíteni. Claudio Tuniz azt is megjegyezte, hogy a súlyos fogkárosodás valószínűleg nem a táplálkozással függhetett össze. A neolitikum idején az asszonyok például aktívan használták a fogsorukat, hogy könnyebben boldoguljanak a szövéssel.