A patkányoknak van egy különleges érzékszervük, amellyel az emberek nem rendelkeznek: a bajszuk gyors mozgatásával tudják azonosítani a környezetükben lévő tárgyakat. A Weizmann Intézet munkatársai arra voltak kíváncsiak, hogy vajon az emberek is meg tudják-e tanulni ezt az érzékelési módszert, ezért műanyag álbajuszokat rögzítettek letakart szemű önkéntesek ujjaira, és megkérték őket, hogy mérjék fel a környezetüket.

A Journal of Neuroscience tudományos lapban ismertetett tanulmány arra következtet, hogy a módszer alapján újfajta segédeszközöket lehet kifejleszteni a vakok és látássérültek számára.

A Weizmann Intézet kutatócsoportja Ehud Ahissar és Amis Arieli irányítása alatt 30 centiméteres elasztikus szálat épített egybe egy érzékelős szerkezettel, amely mechanikusan stimulálta a kísérleti alanyok mutatóujját. Ezután a résztvevők két oldalán, karnyújtásnyi távolságban egy-egy póznát helyeztek el, de úgy, hogy az egyik kicsit hátrébb legyen, mint a másik. Azt kellett a műbajusz segítségével kitalálni, hogy melyik oldalon lévő pózna van hátrébb. A kísérlet következő lépéseiben fokozatosan csökkentették a póznák közti távolságot, egészen addig, amíg a résztvevők egyáltalán nem tudták megállapítani a különbséget.

A résztvevők olyan profin megtanulták a műbajusz kezelését, hogy már az első napon pontosan azonosítani tudták a póznákat, amelyek közt csupán 8 centiméter távolság volt. Másnap jelentős előrelépést értek el, a hibahatár lecsökkent 3 centire, és egyesek 1 centis különbséget is érzékelni tudtak. A próbálkozók azzal növelték a bajszuk érzékenységét, hogy lassították a kézmozgásukat, ami lehetővé tette a kisebb különbségek észlelését.

A kutatásból kiderült, hogy pusztán a mozgások megváltoztatása - az érzékszervek érzékenységének változása nélkül - elegendő ahhoz, hogy pontosabb eredményt kapjunk. Arieli azt is elmagyarázta, hogy nem műbajusszal szeretnék ellátni a vakokat, hanem olyan apró eszközök kifejlesztését tervezik, amelyek videojelet alakítanak át mechanikus stimulációvá.