A NASA hétfői bejelentése szerint a Naprendszer lehajtósávjában jár az emberiség legmesszebbre jutó szerkezete, a 35 évvel ezelőtt útnak indított Voyager–1. Az már egy ideje ismert tény, hogy a mért sugárzás szerint a műhold közel jár a Naprendszer és a más csillagredszerek között elterülő, mélyűrnek is nevezett csillagközi térhez, a határ szerkezetéről illetve távolságáról eddig azonban nem voltak pontos adatok.
A mostani terület az a határsáv, ahol a csillagközi tér mágnes mezőjének vonalai találkoznak a Naprendszer mágneses terével, és a két teret alkotó, a Napból érkező, illetve a mélyűrben száguldó részecskék egy része helyet cserél. A szakemberek szerint ez a stagnálási területnek is nevezett sáv az utolsó, ami még a Naprendszer sajátjának mondható, ha a Voyager–1 ezt is elhagyja, akkor már a csillagközi térben száguld majd tovább. Tudományosabban ez úgy hangzik, hogy a műhold lassan elhagyja a helioszférát, vagyis a Naprendszernek azt a részét, amit a Nap részecskesugárzása tölt ki, és valamikor a közeljövőben belép a heliopauzába, azaz arra a területre, ami a napszélplazmát elválasztja a csillagközi tértől.
A csillagközi tér nagy energiájú részecskéi elsősorban szintén csillagokból származnak, forrásuk azonban inkább szupernóvák robbanása, nem hagyományos értelemben vett naptevékenység. Ezek azok a részecskék, amikkel a nagyjából 18 milliárd kilométer távolságból adatokat visszaküldő Voyager–1 egyre sűrűbben találkozik. A szerkezetet eddig védte a Nap mágneses mezeje, de most, hogy képletesen átsorolt a lehajtósávba, a műszerek szerint egyre gyakrabban fut bele ilyen részecskékbe. A másik, a határ közeledtét jelző adat, hogy a Voyager–1 egyre kisebb arányban méri csak a napszelet adó részecskéket. Szintén árulkodó jel a mágneses mező irányának fordulása: a Nap adta mágneses tér vonalai keletről nyugatra tartanak, a csillagközi térben viszont inkább észak-déli vonalakat lehet mérni, a Voyager–1 a közelmúltban már mérni is tudta ezt, mondta el Leonard Burlaga, a NASA asztrofizikusa.
A műholdnak még valószínűleg két-három év kell ahhoz, hogy kilépjen a heliopauzából, de hogy pontosan mennyi, az majd csak akkor derül ki, ha ez valóban megtörténik. A Voyager–1-et 1977-ben indították el, a kettes számot viselő testvérműholdjával együtt az az elsődleges feladatuk, hogy feltérképezzék a Naprendszert. A mostanáig eltelt idő alatt 122 és 100 csillagászati egység messzire jutottak. Egy csillagászati egység (CsE) a Föld Naptól számított átlagos távolsága, 149 597 870 700 méter, ami 8,33 fénypercnek felel meg. Egy fényév 63 241 CsE.
Érdekesség, hogy a Voyager–1-et 16 nappal a Voyager–2 után indították, de három hónappal később, a kisbolygó-övben megelőzte testvérét. A műhold az emberiség üzenetét is magával vitte, egy harminc centiméter átmérőjű, aranybevonatú rézlemezen a Föld koordinátái, 115 darab kép, a természet hangjai és zeneszámok találhatók, illetve egy 55 nyelven felvett üzenet, ami magyarul így hangzik: üdvözletet küldünk magyar nyelven minden békét szerető lénynek a világegyetemen. Ahhoz viszont, hogy ezt egy másik csillagrendszer lakói is hallják, becslések szerint mintegy negyvenezer évnek kell eltelnie – jelenlegi sebességével haladva ennyi idő kell ugyanis a Voyager–1-nek ahhoz, hogy belépjen egy szomszédos rendszerbe.