Érdekes felfedezéshez vezetett az a halk csobbanássorozat, amit Malcolm Burrows, a Cambridge Egyetem zoológiaprofesszora hallott egy Cape Townban elköltött ebédje során. Kiderült, hogy a hang egy a víz felszínén ugráló élőlénytől származik, egy törpe lótücsöktől. Mivel Burrows 48 éves karrierje alatt ehhez foghatót még nem látott, begyűjtött néhányat a mitológiai szereplőket lepipáló, vízen ugráló állatból.

A laboratóriumi körülmények között lefolytatott kísérletek során kiderült, hogy a rizsszem méretű, alig öt milliméteres tücsökfaj, ami neve ellenére inkább a szöcskékkel áll rokonságban, szárazföldön akár egy méter messzire és hetven centi magasra is felugrik. A hatalmas ugrások azonban szinte teljesen nélkülözik a pontosságot, és mivel az állat a vízparton ásott kis gödrökben él és szaporodik, gyakran előfordul, hogy egy-egy elméretezett kísérlet után a vízben köt ki. Ezért van szüksége a speciális ugrálási képességre.

A nagy sebességű kamerás felvételekből kiderült, hogy a rovar nem a felszíni feszültséget használja ki, mint a keringőbogár, a molnárka, vagy a sisakos baziliszkusz. A törpe lótücsök némileg lesüllyedve gyűjt erőt, stabilitását a rugóhoz hasonlóan kinyújtható és visszacsukodó úszóhártya-szerű testrészei adják, amik kiterjesztésével a vízzel érintkező testfelület az eredeti két és félszeresére növekszik.

Ugráskor az úszóhártyák bezáródnak, az ugrólábak pedig egy milliszekundum alatt kirúgják magukat, az állat az így keletkező extra nyomás segítségével, a lába alatti vízcseppek ellenállását kihasználva pattan ki a víz fogságából. A vízes ugrások átlagosan 33 milliméter messzire és 100 milliméter magasra repítik a tücsköt. A kutatók szerint a halak elől menekülő tücsök módszerének pontosabb vizsgálata akár speciális vízi robotok fejlesztésében is segíthet .