A Kiotói jegyzőkönyv akkor is új fejezetet teremtett a klímaváltozás elleni harcban, ha nem hozott kézzelfogható eredményt, és sokan visszaléptek a második vállalási periódustól. Az egyezmény meghosszabbítása csak látszatintézkedés, de a környezetvédelemnek és a megújuló energiaforrások iránti igénynek egyre több a pozitív hozadéka, és ezt sokan felismerték.
Két hétig tartott a Dohában rendezett, november 26-án kezdődött klímakonferencia, ahol az utolsó utáni pillanatban született meg a döntés: meghosszabbítják a károsanyag-kibocsátás csökkentését előíró Kiotói jegyzőkönyvet. Az eredeti dokumentumot aláíró országok közül azóta sokan visszakoztak; a leginkább veszélyeztetett országok és a környezetvédők szerint kiábrándító, hogy végül csak látszatmegoldás született.
A Kiotói jegyzőkönyv fő célcsoportjai a fejlett országok voltak; ezt az eredeti megállapodás 1-es és 2-es függelékében is megállapítják. A jegyzőkönyvet aláíró tagországok vállalták, hogy az összesített károsanyag-kibocsátás szintjét az 1990-es évhez képest 2010-re 5,5 százalékkal csökkentik; az aláírók kiszámolták, hogy a közös felelősség hogy oszlik el és ki mekkora csökkentést vállal. A cél az lenne, hogy a Föld átlaghőmérsékletének emelkedését a károsanyag-kibocsátás csökkentésével 2 Celsius-fok alatt tartsák.
A problémát az jelentette, hogy a jegyzőkönyvet több ország csak aláírta, és nem ratifikálta. Míg az aláírók egyetértenek a károsanyag-kibocsátás csökkentésével, addig a ratifikáció kötelezi őket erre. A jegyzőkönyvet ratifikáló országok törekedtek arra, hogy megfeleljenek az előzetes vállalásoknak. Ürge-Vorsatz Diána, a Közép-Európai Egyetem professzora – aki az ENSZ Nobel-békedíjjal jutalmazott Kormányközi Klímaváltozási Bizottságának egyik vezető tagja volt – úgy látja, hogy bár a legtöbb ország nem teljesítette az elvártakat, az egyezmény jelentőségét nem szabad alábecsülni; ez volt az első, globális problémával foglalkozó, jogi kötelezettségeket támasztó egyezmény, amit számos ország aláírt, vállalva a korlátozásokat.
Az eddigi eredményekhez képest komoly visszalépés, hogy az Egyesült Államok, Kanada, Japán és Oroszország nem írta alá a jegyzőkönyv meghosszabbítását. Ez senkit nem ért meglepetésként; az országok képviselői már korábban is jelezték, hogy nem csatlakoznak a második szakaszhoz. A hosszabbítást csak az Európai Unió tagországai és Ausztrália támogatta.
Kanada már tavaly jelezte, hogy értelmetlennek tartja a jegyzőkönyv meghosszabbítását, mivel a megállapodáshoz nem csatlakozik a két legnagyobb károsanyag-kibocsátó, Kína és az Egyesült Államok. A kilépésben valószínűleg szerepet játszott, hogy Kanadának komoly bírságot kellett volna fizetnie, amiért növelte a kibocsátását, de a visszakozással mentesült a bírság alól. Alexander Lukasevics, az orosz külügyminisztérium szóvivője tavaly leszögezte, hogy amíg a jegyzőkönyvet nem írja alá az összes nagy kibocsátó, addig ők sem fogják megtenni.
A legnagyobb kibocsátók azonban még az eredeti megállapodást sem írták alá. Kína már a tárgyalások előtt jelezte, hogy nem köt megállapodást, amíg a fejlett országok – akik a legnagyobb károsanyag-kibocsátók – nem tartják magukat az egyezményben foglaltakhoz. A kínai álláspont szerint ennek nem csak gyakorlati, hanem szimbolikus értéke is lenne: a fejlett országok ezzel elismernék, hogy a globális felmelegedés elsősorban az ő iparosodásuknak köszönhető.
A kibocsátás csökkentése közérdek lenne, de az egyezményt elutasítók vagy bojkottálók elsősorban a saját országuk érdekeit veszik figyelembe. A fejlett államok a meglévő gazdasági növekedésüket féltik, a feltörekvő országok fejlettebb életszínvonalat akarnak biztosítani maguknak, azok pedig, akiket legérzékenyebben érint a klímaváltozás, mielőbbi, egységes megállapodást sürgetnek.
A visszakozók érvei sok szempontból megalapozottnak tűnhetnek. Az oroszok egységes, az összes nagy kibocsátóra vonatkozó megállapodást szeretnének; Lukasevics szerint a Kiotói egyezmény már a társadalmi és gazdasági hatékonyságát tekintve is túlhaladottá vált, az abban foglaltak szerinte nem alkalmazhatók a XXI. században. Peter Kent, a kanadai környezetvédelmi miniszter azzal indokolta a kilépést, hogy a megállapodás nem lassítja a klímaváltozást. Lukasevics komoly problémának tartja, hogy a megállapodás nem szankcionálja a legnagyobb kibocsátókat, ugyanis ők már az eredeti egyezményt sem írták alá .
Jennifer Morgan, a World Resource Institute klíma- és energiaügyi programigazgatója szerint kérdéses, hogy milyen eredményt hozhat a jegyzőkönyv meghosszabbítása, mert nem világos, hogy a Kiotói egyezményt aláírók – az európai országokhoz hasonlóan – hajlandók-e jogilag kötelező erejű szerződést kötni. A jegyzőkönyv legnagyobb támogatója az EU; az unió ténylegesen arra használja a szerződésben foglalt szabályokat, hogy csökkentse a kibocsátást.
Ezzel szemben Kína és az Egyesült Államok is jelezte, hogy saját kötelezettségvállalást szeretnének. Az USA a meglévő fejlettségét és gazdasági jólétét féltheti, Kína pedig az iparosodását – még akkor is, ha ezzel ők a világ első számú szén-dioxid-kibocsátói. A két ország vállalta, hogy lépéseket tesznek a klímaváltozás ellen, de jogilag kényszerítő erejű szerződés aláírására nem vállalkoznak. Az Európai Unió könnyebb helyzetben van; a tagországok arra is hajlandók lettek volna, hogy harminc százalékkal csökkentsék a károsanyag-kibocsátásukat, ha az összes tárgyaló fél hajlandó áldozatokat hozni. A jelenlegi vállalás 20 százalékos csökkentésre kötelezi az uniós tagállamokat, így a ránk vonatkozó feltételek nem változnak.
Ausztrália ezzel szemben az uniós karbontőzsdéhez is csatlakozott. A klímaügyi miniszter, Greg Combet elmondta, hogy nemzetközi szinten számos intézkedést hoztak az éghajlatváltozás elleni küzdelemben, és azt szeretnék, hogy 2020-tól minden ország – beleértve az Egyesült Államokat, az uniós tagállamokat, Japánt, Indonéziát, Indiát és Dél-Koreát – része legyen az új, a károsanyag-kibocsátás csökkentése érdekében kötött megállapodásnak. Combet ezt azért tartaná megfelelő lépésnek, mert így közös jogi platformra kerülnének a szerződést ratifikáló tagállamok. A miniszter azt is megjegyezte, hogy ha nem teszik meg a szükséges lépéseket, Ausztrália súlyos ökológiai katasztrófát szenvedne el .
Kötelező érvényű szerződés híján legfeljebb az önkéntes vállalásokra lehetne számítani. 2010-ben, a cancúni klímakonferencián nyolcvan ország képviselői önként vállalták, hogy csökkentik a károsanyag-kibocsátást. Mindezt annak ellenére tették, hogy a javaslatot támogató Egyesült Államok, Kína, Mexikó és Brazília nagy mértékben felelnek a jelenlegi kibocsátásért is. Ennek ismeretében kérdéses, hogy hozhatnak-e eredményt az önkéntes vállalások, ha a Kiotói jegyzőkönyv aláírása sem hozott?
Ürge-Vorsatz úgy látja, hogy világbíróság híján a kötelező vállalásokat is nehéz komolyan venni. A Kiotói jegyzőkönyv kötelező érvényű vállalásokat szab és szankciókkal is sújthatja a tagországokat, de úgy látja, az önkéntes kezdeményezések nem hozhatnak eredményt. A Koppenhágai Klíma Egyezményt aláíró tagországok például önként vállalták a kötelezettségeket, miután elmondták, hogy mit hajlandók tenni az ügyben, de Ürge-Vorsatz szerint a legtöbb ország ilyen esetekben csak azt vállalja el, amit amúgy is megtenne. A szakértő elmondta, hogy a koppenhágai egyezményről az ENSZ már nyilvánosságra hozta az úgynevezett Rés Jelentést, ami a vállalások eredményességét vizsgálta. A tanulmányban megállapították, hogy ez még akkor is 4-6 fokos felmelegedési pályát eredményezhet, ha mindenki betartja az önkéntes vállalásokat.
Az Európai Unió helyzete annyiban könnyebb, hogy az Európai Bizottságnak lehetősége van a tagállamok szankcionálására; a Magyarország ellen indított túlzottdeficit-eljárás példája is igazolja, hogy a vállalások be nem tartása a támogatások megvonásával járhat. Arra viszont nincs recept, hogy ezt globálisan lehetne-e alkalmazni.
Ürge-Vorsatz elmondta, hogy mivel nincs az uniós támogatáshoz hasonló világtámogatás, legfeljebb azokat az érdekrendszereket lehetne megvizsgálni, amit az egyes országok fontosnak tartanak, és azokhoz lehetne igazítani a büntetéseket, de ez komoly politikai tárgyalásokkal járna. A károsanyag-kibocsátás csökkentése elsősorban a fejlődő országok feladata lenne, de nincs olyan mechanizmus, ami az érintetteket büntethetné. A Kiotói jegyzőkönyvben jó megoldásnak tűnt, hogy az első kötelezettségvállalási szakaszban alulteljesítők keményebb feltételekkel néznének szembe a második szakaszban, de Kanada példája arra utal, hogy ez rossz ösztönző volt; az érintett ország adott esetben inkább kihátrál a megállapodásból, mint hogy kifizesse a büntetést.
Joggal tűnhet úgy, hogy a második periódust elutasító tagállamokat csak az önös érdekeik vezérlik, amik mögött rövid távú gazdasági megfontolások húzódnak. Ürge-Vorsatz ezt máshogy látja; mint elmondta, az egyezményből kilépő országok sokat tesznek a károsanyag-kibocsátás csökkentéséért. A távolságtartás oka inkább az lehet, hogy a szóban forgó országok inkább nem szeretnék jogilag elkötelezni magukat; az olyan szuperhatalmak, mint az Egyesült Államok számára valószínűleg presztízskérdés, hogy ne kötelezzék őket nemzetközi szerződésekkel olyasmire, amit nem akarnak megcsinálni.
Kína indítékai nyilván mások, de őket is lehet pozitív példaként emlegetni. Hiába ők a világ legnagyobb károsanyag-kibocsátói, negyvenezer fős egyetemet működtetnek, ami a megújuló energia kutatásával foglalkozik, és rengeteg innovatív fejlesztés fűződik a nevükhöz, amikkel néha az Egyesült Államokat és az Európai Uniót is lepipálják. Kína ma már nemcsak gyártja, hanem fejleszti is az új technológiákat, de a külső korlátozást ők sem vállalnák.
Ennek ellenére az is előfordul, hogy a korlátozások serkentőleg hatnak az ország gazdaságára. Az Európai Unióban például kevés az atomerőmű és alacsony a szén-dioxid-kibocsátás is, ugyanakkor rengeteget költöttek a megújuló energiaforrásokkal kapcsolatos tanulmányokra és fejlesztésekre, ami idővel a versenyképességet is növelheti. Németországban például támogatták a napelemcellák gyártását és fejlesztését, ami az egész világon a technika népszerűvé válásához vezetett. A napelemcellák és az ehhez kapcsolódó energia ára néhány év alatt a töredékére csökkent.
Ürge-Vorsatz úgy látja, hogy a Kiotói jegyzőkönyvnek komoly szimbolikus értéke van; a fejlődő országok közül sokan úgy nyilatkoztak, hogy addig nem hajlandók lépni, amíg a fejlett államok nem veszik komolyan a megállapodást. Bár a jegyzőkönyv környezetvédelmi szempontból nem kínál átfogó megoldást, mégis történelmi jelentőségű, mert a dokumentumot aláíró államok önként vállalták a károsanyag-kibocsátás csökkentését. A jegyzőkönyv új törvényeket, új piacokat és számos mechanizmust indított be, ami pozitívan hatott a jegyzőkönyvet nem aláíró országokra is.
Ürge-Vorsatz az Energy Star szabványosításának példájával illusztrálta a Kiotói jegyzőkönyv jelentőségét. A szabvány akkor született meg, amikor az amerikai energiaügyi minisztériumban egy hivatalnok kitalálta, hogy az energiatakarékos üzemmóddal a számítógépek áramfogyasztása négyötödével csökkenthető; a gépek ugyanis akkor fogyasztják a legtöbb energiát, ha nem használja őket senki. A hivatalnok javasolta, hogy aki az energiatakarékos eszközt beépíti a számítógépébe, használhatja az Energy Star címkét, valamint meggyőzte az akkori elnököt, Bill Clintont, hogy a szövetségi állam csak olyan számítógépet vásároljon, amik megfelelnek az Energy Star előírásainak.
Ez az ötlet gyakorlatilag megváltoztatta az egész világ számítógépgyártását. A szövetségi állam beszállítói felvették az energiatakarékos eszközt a gyártási láncba, majd ezek után minden számítógépet ezzel készítettek. A gépek gyártását végző külföldi országok később szabványosították az Energy Star energiatakarékos megoldásait, így hamarosan az egész világon forgalomba kerültek a keveset fogyasztó számítógépek. Az ötlet magával húzta az egész világpiacot, a hordozható gépek elterjedésével párhuzamosan pedig egyre fontosabb szemponttá vált az energiatakarékosság. Ugyanez a folyamat a környezetvédelemmel és a környezetbarát energiaforrásokkal is lejátszódhat – illetve, ahogy a németországi napelemcella-gyártás népszerűvé válása is igazolja, jelenleg éppen ez történik.