A művészettörténészek már régóta sejtették, hogy Picasso egyike volt azon első mestereknek, akik olajfesték helyett falfestékkel dolgoztak, hogy az ecsetvonásokat elrejtő, sima felületet hozzanak létre. Az amerikai Argonne Nemzeti Laboratórium fizikusai a művész 1931-ben elkészült, The Red Armchair című festményét vonták speciális röntgensugaras vizsgálat alá, amellyel a pigmentrészecskék szintjén tudták tanulmányozni a festékanyag összetételét.

Az elemzésből kiderült, hogy Picasso olyan zománcfestéket használt, amelynek kémiai összetétele pontosan megegyezik az első kereskedelmi forgalomba hozott falfestékével, a Ripolinéval. A kutatók összevetették a mű festékanyagát a korszakban kapható Ripolin-mintákkal, amiket az Ebayen vásároltak. A szennyeződések vizsgálata révén a szakembereknek még a festékanyag származási helyét is sikerült meghatározniuk.

A művészettörténészek szerint Picasso azért kísérletezett Ripolinnal, hogy a hagyományos, lassan száradó és erősen elegyedő olajfestéktől eltérő hatást hozzon létre a vásznon. A falfesték ugyanis gyorsabban szárad, márványos hatást, tompa éleket, vagy akár festékcseppeket is eredményezve. Az Applied Physics A: Materials Science & Processing szaklapban közölt tanulmány szerzői szerint azonban még mindig nem lehet teljes bizonyossággal állítani, hogy a falfesték használata volt Picasso jellegzetes stílusának kulcsa.