Egy amerikai tudóscsoport komputertomográfos (CT) felvételekkel elkészítette egy kihalt őskori hal, a Helicoprion állkapcsának 3D-s modelljét, pontot téve arra az évszázados rejtélyre, hogy a sajátságos, csigavonalú, fűrészre emlékeztető fogak a hal száján belül vagy kívül helyezkedtek el, és hogy az őslény mire használta őket.
A Helicoprion cápaszerű, 300-450 centiméter hosszú porcos hal volt, amely a késő karbon kor óceánjaiban jelent meg 280 millió éve. Túlélte a perm-triász kihalási eseményt, de 225 millió éve kipusztult. Az állat maradványai jobbára csak fogakból állnak, amelyek felfedezésükkor körfűrészre emlékeztették a szakembereket.
Egyes tudósok arra gondoltak, hogy a fogak az alsó és a felső állkapcson ültek, és valószínűleg védekezésre szolgáltak, úgyhogy a hátuszonyra is jutott belőlük. Későbbi vizsgálatok eredményeit megismerve mások úgy vélték, hogy a fogak az alsó állkapocsban helyezkedtek el; a kisebb fogak középre húzódtak, míg az új, nagyobb fogak az állkapocs tövénél ültek.
Az Idahói Egyetem kutatói egy, az amerikai szövetségi állam területén talált 23 centiméteres állkapocsról, illetve a rajta sorakozó 117 fogról készítettek CT-felvételeket, és azok felhasználásával alkották meg a háromdimenziós modellt. A kutatók megállapították, hogy a félkör alakban, spirálisan elhelyezkedő fogak egybenőttek a száj hátsó részével. A halnak nyelv helyett fogai voltak, amelyek úgy meredeztek ki az alsó állkapcsukból, mint a körfűrész fogazatai. Körülbelül egy tucat sorakozhatott egymás mögött, félkör ívben, hogy legyen mivel harapniuk, a többi szájuk mélyén húzódott meg, és azokat nem használták semmire.
Az egyik kutató, Leif Tapanila szerint az elemzés megerősítette, hogy a cápáktól eltérően a Helicoprion megőrizte a fogait, és nem növesztett újakat. A kutatók arra is rájöttek, hogy hogyan működtek a fogak: a száj bezárásakor hátrafelé siklottak-pördültek, és valósággal kettészelték a zsákmányt, amelyet már korábban megragadtak. Tapanila szerint maguk a fogak vékonyak, hegyesek és háromszög alakúak voltak, olyan csipkézéssel, mint amilyennel a mai húsvágó kések rendelkeznek; ezzel a hal szép, tiszta vágásokat ejthetett az áldozatán. Mivel a fogazaton nem találtak komolyabb sérüléseket, az idahói kutatók úgy vélik, az őshal jobbára puhatestűekkel, köztük tintahallal és polippal táplálkozhatott.
A tanulmány arra is kitért, hogy az állat inkább a kimérákhoz és a macskahalakhoz állt közel, mint a cápákhoz, annak ellenére, hogy a tengerimacskák a cápák és a ráják közeli rokonai. Tapanila elmondta, hogy a halak azonosításához többnyire azt szokták vizsgálni, hogy a felső állkapocs hogyan csatlakozik a koponya többi részéhez. A kutatók a vizsgált állatnak a felső állkapcsát elemezték, és megállapították, hogy a Helicoprion állkapcsa a kimérákhoz és a tengerimacskákra jellemző módon rögzült a koponyához.