Újabb sikeres próbán van túl a polgári űrrepülés úttörője, a SpaceX vállalat Grasshopper (szöcske) nevű kísérleti rakétája. A Grasshopper a SpaceX későbbi, nagyobb teherbírású űrhajóinak segédrakétája lesz. Az indítás utáni első néhány percben azt a tolóerőtöbbletet biztosítja majd, amit az űrhajó főhajtóművei egyedül nem képesek megtermelni.

A függőlegesen startoló, függőlegesen leszálló (VTVL) szöcske különlegessége abban rejlik, hogy miután lecsatlakozik a főrakéta testéről, nem visszazuhan, hanem a felszínig visszaereszkedve szabályos landolást hajt végre egy előre kijelölt helyen. A stabil landolást a rakéta aljára szerelt rugalmas lábak, illetve az extra stabilizáló fúvókák biztosítják.

A SpaceX eddig négy sikeres próbáról adott hírt, ezek mindegyikénél növelték a sebességet és az elért magasságot. A 32 méter magas, vagyis egy tízemeletes ház méretű rakéta 2012 szeptembere óta 1,8 méter magasról 80,1 méterig jutott, és a legutolsó, március 7-i próbán a repülés ideje az eredeti 3 másodpercről 34 másodpercre nőtt. Elon Musk, az űrcég vezérigazgatója szerint a közeljövőben újabb tesztek várhatók, amelyek során fokozatosan elérik majd az éles kilövéseknél is használt sebességet, magasságot és időtartamot.

A külső gyorsítófokozatok visszajuttatása és újrafelhasználása nem a SpaceX ötlete, a NASA-nak külön hajói voltak arra, hogy az űrsiklók kilövésénél használt, szilárd tüzelőanyagos gyorsítórakétákat kihalásszák a tengerből. A használt rakétákat a szakértők darabokra szedték, alaposan átvizsgálták, majd összeszerelve ismért használhatónak nyilvánították, ezzel csökkentve a felbocsátás költségeit. Egy-egy start büdzséjéből egyes számítások szerint a rakéták elkészítése viszi el a legtöbbet, nem ritkán akár 70-80 százalékot is, pont ez volt az oka, hogy az amerikaiak végül a többször felhasználható űrsiklók alkalmazása mellett döntöttek.

A SpaceX valószínűleg szintén ezért szeretné megoldani a rakéták reciklálását, azonban ők a tengerbe dobás helyett inkább a földet érés egy új módját fejlesztik ki. A tervek szerint a visszatérő rakéta egy helikopter landolási pontosságát tudja majd reprodukálni. A rakéta a második gyorsítófokozat beindulásakor, vagyis az első fokozat lekapcsolása után navigálja magát az előre meghatározott zuhanási pozícióba és pályára, majd a testre szerelt fúvókák segítségével a leszállási helyre zuhan. A földet érést az időben bekapcsoló fékezőrakéták, illetve a végső ütközést elnyelő talpszerkezet teszi simává – legalábbis a tervek szerint. A rakétának a mostani 80 méteres magasságnál jóval feljebb kell majd jutnia, az űrsiklók ejtőernyővel fékezett segédrakétái 45 kilométer magasból zuhantak vissza.