A héten kiderült, hogy Tolna megye több településén lakóházakat veszélyeztetnek a jelentős mennyiségű csapadék miatt meglazult löszfalak. A megyei katasztrófavédelem szerint március vége óta több mint egy tucat bejelentés érkezett partfalomlásról, pince- vagy útbeszakadásról. Az omlások házakat károsítottak, volt olyan is, amit életveszélyesnek nyilvánítottak.
Kedden Balatonkenesén is megcsúszott egy löszfal nyolcméteres szakasza, az alatta lévő vályogház megrongálódott. Fonyódon is megindult a magaspart egy része, veszélyeztetve a forgalmat. Magyarországon minden évben problémát jelentenek a löszös és más laza üledékekből felépült magaspartok omlásai, csuszamlásai. Az omlások általában csapadékos időszak után vagy egy nagyobb áradás levonulásakor jelentkeznek.
A lösz földtörténeti mércével nézve nagyon fiatal anyag. A Magyarországon gyakori agyagos-iszapos, úgynevezett pannóniai üledékek néhány millió évesek, és ezek sem számítanak öregnek. A Kárpát-medence löszfalai azonban csak néhány tízezer évvel ezelőtt keletkeztek, a jégkorszakban. Állandó jég ugyan nem volt nálunk, de a lehűlés idején tundrai éghajlatunk volt, és tipikusan ilyen klímában alakulnak ki löszrétegek.
A lösz laza, általában világos színű – népies neve ezért is sárgaföld –, finom szemcsés, kőzetlisztes üledék. Szemcsemérete nagyjából 2-5 századmilliméter között van, ez a homokénál finomabb, de a közönséges agyag és iszap szemcséihez képest durvább szemcseméret. A lösznek általában nagy a mésztartalma, és emiatt elég jól össze tud tömörülni magas falakká.
Amikor a löszfalomlás két éve Kulcson okozott problémát, megkérdeztük a jelenségről dr. Szabó Józsefet, a Debreceni Egyetem Természetföldrajzi és Geoinformatikai Tanszékének professzor emeritusát. Szabó akkor elmondta, ahhoz képest, hogy milyen puha és laza üledékről van szó, a lösz állékonysága nagyon jó. A vastag löszréteget azonban gyengíthetik régi elmállott, finomabb szemcséjű talajrétegek, amiknek rosszabb az állékonysága. „Ha ilyen réteg van egy löszfalban, a fal elsősorban ott hajlamos megmozdulni. A lösz önmagában tehát nem igazán veszélyes, a benne levő régi talajok teszik azzá” – mondta akkor a kutató.
Ahol a lösz és a finomabb üledékes réteg a felszín közelében találkozik, ott már nem beszélhetünk jó állékonyságú löszfalról. Ha nagyobb mennyiségű víz található a löszfal közelében, az be tud szivárogni a pannóniai réteg és a lösz közé. A víz benyomul a falba, eláztatja azt, és a fal még inkább elveszti stabilitását. Szabó szerint addig nincs is baj, amíg a löszfallal találkozó folyó vagy tó vize magas, mert a víz kicsit még meg is támasztja a falat. A legveszélyesebbek azok az időszakok, amikor a víz gyors ütemben apadni kezd.
Ha egy ilyen partmenti löszfal tetejét megterhelik – például ráépítkeznek –, akkor tovább csökken a fal stabilitása. Terhelésre megnőnek az úgynevezett nyíróerők, és ha egy meredek, nem jól megtámasztott falat még el is áztat egy áradás, ezek az erők megmozdíthatják a falat.
A löszfal megindulása ellen megtámasztással lehet védekezni: csökkenteni a fal meredekségét, támasztófalat építeni a löszfal lábához, esetleg lépcsőzetesre kialakítani a löszfalat. Ezek a megoldások csökkentik a nyíróerőket és növelik a fal ellenállását velük szemben, viszont nem mindenütt lehet alkalmazni e megoldásokat, már csak azért sem, mert nagyon drágák.
Magyarországon több helyen is találhatók veszélyes löszfalak, például a Duna mentén, a Balaton egy hosszú szakaszán és a Fertő-tó déli partjánál. Mind közül a legelevenebbek azonban a Hernád magaspartjai.
A legtöbb, ma löszfalproblémával küzdő magyar település akkor épült, amikor az ember még nem gondolt löszfalakra. Az emberi felelősség lehetősége akkor merül fel, amikor úgy építkeznek löszfalra vagy közvetlenül löszfal mellé, hogy tisztában vannak a veszéllyel. Az 1999-es hollóházi földcsuszamlás után például kiderült, már korábban ismert volt, hogy csuszamlásveszélyes az egyik lejtő, mégis ráépítkeztek.