Abban a hitben élünk, hogy képesek vagyunk különböző alternatívák között tudatosan választani, más szóval szabad akarattal rendelkezünk. A döntéseinket azonban különböző hierarchikus szinteken ható kényszerek határozzák meg. Természetesen a fizikai törvényszerűségek megtartják érvényüket az agy működése során is. A kérdés az, hogy ezek a törvények csupán behatárolják a viselkedésünket, vagy – előre megjósolható módon – meg is határozzák azt.
A tudatunk az a sajátságunk, amely megkülönböztet bennünket a Föld összes többi szervezetétől. Bizonyos kísérletes eredmények azonban arra utalnak, hogy a tudat fölösleges, mivel csupán követi, nem pedig eldönti a cselekvést. Nem tisztázott még, hogy az emberi viselkedést az öröklött tényezők vagy a környezeti hatások befolyásolják nagyobb mértékben.
Az előbbi esetben egyfajta genetikai marionettbábuk vagyunk. A környezeti meghatározottság sem biztat túl sok jóval, hiszen ha például a neveltetésünk miatt vagyunk olyanok amilyenek, az sem a saját döntésünk eredménye. A törzsi ösztön pedig a csoport védelmére aktiválja az egyéneket. Az emberi agy és viselkedés tehát különféle genetikai programok irányítása alatt áll. Hagynak-e vajon lehetőséget e szoftverek a szabad akarat számára, vagy döntési autonómiánk pusztán egy illúzió? Átfogjuk az emberi lét teljes horizontját a kvantumrészecskéktől a géneken át az emberi elméig.
Egy fizikai rendszer jelen belső állapota és a külső tényezők egyértelműen meghatározzák e rendszer jövőbeli állapotát. Ez a fajta determinizmus (meghatározottság) súlyos kihívást jelent a szabad akarat ideáját illetően, hiszen ha az agy működésére is érvényes, akkor pusztán robotok vagyunk. Márpedig a fizika törvényei univerzálisak. A káoszelmélet szerint egy, a kiindulási feltételekben bekövetkező apró eltérés alapvetően megváltoztathatja az események menetét – de a káosz eseményei is szigorú ok-okozati rendszerben következnek egymás után, csak a jóslás válik nehezebbé.
A kvantumrészecskék világában azonban nem érvényes ez a fajta abszolút determinizmus. Egy részecske nem rendelkezik egyidejűleg meghatározott pozícióval és sebességgel, csupán bizonyos valószínűséggel rendelhető hozzájuk a két fenti paraméter. Ez az úgynevezett Heisenberg-féle bizonytalansági elv a mikrovilág alapvetően eltérő sajátosságaira mutat rá. A nagyobb testek viselkedésében azonban a bizonytalanság kiegyenlítődik, ezért az elhanyagolható (kivéve az ősrobbanást követő időszakot, ahol a részecskefizika törvényei uralkodtak). A kaotikus folyamatokhoz hasonlóan a kvantumbizonytalanság sem lehet azonban a szabad akarat alapja, hiszen itt a véletlen dönt, nem pedig az elménk.
Agy és tudat. Az állatok is rendelkeznek a tudat bizonyos elemeivel, de az emberi tudat alapvetően új képességekkel vértezi fel az elménket. Szimbólumokon alapuló beszéddel kommunikálunk, fejlett társadalmakat építünk, valamint felfogjuk, hogy létezünk, és azt is, hogy egyszer vége szakad e létnek. A legtöbben azonban nem vagyunk hajlandóak ez utóbbi tény elfogadására, ehelyett misztikus hiedelmekkel próbáljuk meg kimenteni tudatunkat az agyunk fizikai fogságából. Nemcsak az egyes vallások teszik ezt, hanem egyes modern tudományfilozófiai irányzatok is megkísérlik az agy és a tudat szétválasztását.
Karl Popper filozófus és John Eccles neurofiziológus – szemben a vallásos elképzelésekkel – elismerik, hogy a tudat az agy produktuma, de szerintük az egy önálló szubsztanciát alkot, s képes befolyásolni létrehozójának, az agynak a működését. Tehát a tudatunk nem csupán passzív árnyként követi az idegi folyamatokat, hanem be is tud avatkozni ezek működésébe.
David Chalmers filozófus szerint a tudat kutatásának két fő fókusza kell, hogy legyen. Elsőként ki kell deríteni, hogy melyek azok az agyterületeket, amelyek a tudatosulásért felelősek, ezt nevezi könnyű problémának a filozófus. A nehéz problémát annak megértése jelenti, hogy miként vezet az idegsejtek működése a szubjektív élmények kialakulásához az agyban. E rejtély megfejtéséhez Chalmers szerint új típusú – úgynevezett pszichofizikai – törvényeket kell megalkotnunk. E törvények feladata a fizikai rendszerek tudattal való kapcsolódnak leírása lesz.
A materializmus elveti a fenti, úgynevezett dualista elképzeléseket, álláspontja szerint ugyanis az agyműködés és a tudat nem választható el egymástól, hanem ugyanannak a folyamatnak a két oldalát jelentik. Hogyan lehetünk akkor szabadok a materializmus szerint? Úgy, hogy követjük a vágyainkat és az elképzeléseinket, amelyek egyébként a fizikai törvények által meghatározottak. A szabadságunk tehát a társadalmi rendszer és a mikrokörnyezet függvénye. Ezek minél megengedőbbek, annál szabadabbak vagyunk. Ezt végkövetkeztetést azonban nem szívesen fogadnánk el a szabadságunk kritériumaként, hiszen nem érezzük valódi szuverenitásnak.
Tudat és döntés. Benjamin Libet idegélettannal foglalkozó kutató kimutatta, hogy időbeli csúszás van a valóság és annak tudatos észlelése között. Kiderült, hogy a tapintási ingerületeket fél másodperccel később észleli a tudatuk, mint ahogy ez az információ az agyunk elsődleges érzőközpontjába bekerül. A látás esetében még nagyobb a csúszás. Hogyan tudunk így pingpongozni, vagy autót vezetni? Úgy, hogy nem a tudatunk irányítja ezeket a cselekvéseket, hanem valami más, az agyunk sötét bugyraiban. Ezt a tényt Libet egy másik kísérlete igazolta. A kísérleti alanyoknak azt a feladatot adta, hogy nevezzék meg azt a pillanatot, amikor elhatározzák a kezük felemelését, amit egy körben mozgó fénypont helyzetével tudott azonosítani. A kutató EEG-vel vizsgálta az agy mozgatókérgének aktivitását, EMG-vel pedig – az izomfeszülés alapján – a kézfelemelés kezdetének pontos idejét regisztrálta. Kiderült, hogy a mozgatókéreg hamarabb elkezdett készülni a feladatra, mint ahogy a kísérleti alany elhatározta volna a mozdulatot. A parancsot „valaki” már korábban kiadta valahol.
Önigazolás. Az ember mindennapokban is jól felismerhető önigazoló mechanizmusa a tisztánlátásunk egyik legfőbb gátja. Tudatos ez vajon, vagy beépített automatizmusok hozzák létre?
Korábban a súlyos epilepsziában szenvedő emberek egyetlen gyógymódja a két agyféltekét összekötő kérgestest műtéti átmetszése volt, aminek eredményeként megszűnt a féltekék közötti kommunikáció. Michael Gazzaniga ilyen műtéten átesett páciensekkel végzett kísérleteket. A kutató egy egyszerű kísérleti elrendezéssel a „hasadt agyú” emberek bal féltekéjének egy csirkét mutatott, a jobb féltekének pedig egy havas tájat, és a feladat az volt, hogy társítsa a képeket néhány – mindkét féltekéjével érzékelt – tárgy rajzával.
Először is egyértelművé vált, hogy a jobb agyféltekénk zombi, a hasadt agyú páciens ugyanis úgy érezte, hogy nem látja a havas tájat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az agya nem is érzékelte! A csirkét helyesen egy csirkelábbal, a havas tájat pedig szintén helyesen, egy hólapáttal társította. Mivel a táj képe nem tudatosult, a kísérletvezető megkérdezte a pácienst, hogy mégis miért mutatott rá a hólapátra. A válasz az volt, hogy azért mert a csirkék ürülékét ezzel lehet eltávolítani. A lényeg az, hogy az indítékainkat és a cselekvéseinket feltétlenül racionalizálni akarjuk, még akkor is, ha azok nem racionálisak. Libet és Gazzaniga kísérleteinek összegzése egy önigazoló robotikus agy képét vetíti elénk: a tudatos elhatározásunkat megelőzve cselekszünk, de ezt nem ismerjük el. Miért érezzük mégis azt, hogy tudatosan, szabadon döntünk a cselekvéseinkről? Fogalmunk sincs a választ illetően.
A DNS feladata egy szervezet testének és viselkedésének kontrollja. De mi van akkor, ha a testet és magát a genomot ellepték a különféle paraziták? Márpedig ez a helyzet, a magasabbrendű szervezetek DNS-ének nagy részét – elsősorban vírus eredetű – genetikai paraziták alkotják, a testben pedig óriási számú és féleségű mikroorganizmus rejtőzködik. Akkor kinek az érdekeit képviseli a test és az elme? Ez egy nyitott kérdés, amire nem tudjuk még a választ.
Heves viták folynak arról, hogy a viselkedésünket elsősorban a gének vagy a környezeti – elsősorban szociológiai – tényezők határozzák meg. A fő probléma e tudományterület kutatási módszereivel abból származik, hogy a gének és a környezet hatását két egymástól elkülönült tényezőként kezelik, és hozzájárulásának mértékét az egyes viselkedésformák kialakulásához százalékokban fejezik ki.
Ez a felfogás azonban két ok miatt helytelen. Az egyik az, hogy a környezeti tényezők a géneken keresztül hatnak, azok kifejeződését befolyásolják. Másrészt pedig maga a genetikai hatás abban nyilvánul meg, hogy az agy genetikailag kódolt módon számít a környezetből érkező inputokra és/vagy visszacsatolásokra, és eszerint alakítja ki a szerkezetét. Az emberi érzékszervek működését biztosító agyi struktúrák például csak akkor alakulnak ki normálisan, ha az érzékeny periódusban megfelelő ingerek érik a gyereket. Ugyanez érvényes a beszéd elsajátításának képességére is. Nyilvánvalóan a viselkedés agyi kontrolljának kialakulása is hasonló módon történik.
A modern molekuláris genetika egyik legégetőbb kérdése annak az alapmechanizmusnak a tisztázása, amely a genetikai és környezet hatások szintézisét végzi. Ez az epigenetikai szabályozás, ami nem más, mint a gének kifejeződésének szabályozása a DNS és a DNS-t burkoló fehérjék kémiai módosítása által. Régóta tartja magát az a mondás, hogy a lelki betegségek gyógyításánál a beszéd terápia ugyanarra a biológiai rendszerre hat, mint a gyógyszerek. A modern tudomány igazolni látszik e bölcsességet, és meg is nevezi az alapul szolgáló mechanizmust, ami az epigenetikai mintázatok kialakulása.
Az a tény, hogy a viselkedés a környezeti tényezők függvényében alakul ki, azt jelenti vajon, hogy a génjeink csupán egy mindenre használható agy-hardvert alakítanak ki, amibe bármilyen szoftver telepíthető? Nem ez a helyzet. A géneknek vannak trükkjei az evolúciós „céljuk” érvényesítésére. Nevezzük ezt mézesmadzag-elvnek. A genom az agyba jutalomközpontot épített, melynek aktivitása kellemes érzeteket alakít ki bennünk. Az élvezetes tevékenységeket szívesen végezzük, a kellemetleneket és unalmasakat pedig kerüljük. Nem meglepő módon, az „édes ízű” tevékenységek a siker felé, a „keserűek” pedig a kudarc elkerülésére orientálnak. Ez a komplex viselkedésformák genetikai kódja, nem más.
Mindegy azonban, hogy mi és milyen módon határozza meg a viselkedésünket, ha az nem a szabad akaratunk. Mivel a génjeink – a viselkedést tekintve – rugalmasan huzalozott agyat hoztak létre, elvileg ki is játszhatjuk a rideg programokat. Meg is tesszük ezt, amikor óvszerrel gyakoroljuk a szexualitást, dagadtra hizlaljuk a testünket, illetve drogok rabjai, vagy éppen munkamániások leszünk. Ellenállunk-e azonban az olyan késztetéseknek, amely fontos kérdésekben higgadt döntést igényelne. Nagyon úgy tűnik, hogy – Gazzaniga eredményeinek megfelelően – inkább ideológiákat gyártunk a prekoncepciónk és az érdekeink szerint való cselekvésre, mintsem, hogy a tiszta ész, az igazság, vagy az erkölcs alapján hozzunk döntéseket.
Az emberi elme ma egy különleges agyi mechanizmus bénító hatása alatt is áll, ez a törzsi ösztön. Ez az ösztön rendkívüli sikerekkel jutalmazta az emberősöket. A törzsi tudat összefogásra buzdított, így hatékonyan védekeztünk idegen törzsek ellen, vagy éppen hódítottuk meg őket. Életteret és – az elrabolt vagy megerőszakolt nők révén – szaporodási sikereket könyvelhettünk el. Az összetartás révén hatékonyabban vadásztunk és gyűjtögettük a magvakat, amiket megosztottunk az aznap kevesebb sikerrel jártakkal. Közvetett módon talán éppen a törzsi ösztön csiszolta elménket rendkívül élessé, melyre ma oly büszkék vagyunk. Az emberi populáció közben egy óriásit robbant, nagyszámú idegent hozva létre országhatárokon innen és túl. Az elménk viszont kőkorszaki maradt a benne ragadt törzsi ösztönnel együtt, ami személyes identitásunk egyik legfőbb meghatározója lett.
Génjeink – bár változnak az idővel – nem képesek követni a civilizációs fejlődés ütemét. A fejlett világ ma már nem a háború logikájára épül, mégis – egyéntől függő mértékben – bennünk él a más csoportok iránt érzett ellenszenv. Ma már nem csupán törzsek lehetnek idegenek, hanem más csapatok szurkolói, más iskolák tanulói, más vallásúak, politikai nézetűek, értelmiségiek, proletárok, valamint anyagi javakkal tőlünk többel vagy éppen kevesebbel rendelkezők. Az ember igazi tragédiája az, hogy nem ismeri fel a benne lakó pusztító ösztönt, hanem inkább elveket gyárt, hogy annak vak szolgája maradhasson. Mindegy, hogy mi a valós helyzet, csak lobogjon a zászló, s dobbanjon együtt a szív.
Egy robot élete rendkívül unalmas lehet. Nincsenek önálló gondolatai, sem érzései, ő egyszerűen egy programot hajt végre. Vajon hasonló elven működik az emberi elme is? Ellen tudunk állni a fentiekben ismertetett kényszereknek? A fizikai kényszereknek semmiképpen. A tudat tanulmányozásából született eredmények arra utalnak, hogy agyunkban a döntés hamarabb megszületik, mint hogy a tudatunk egyáltalán felfogja azt. Ha valóban ez a helyzet, attól még mi magunk döntünk, csak nem tudatosan. Nehéz azonban elfogadni, hogy zombigépezetek vagyunk. A töprengő döntések esetén határozottan az a benyomásunk, hogy mégiscsak a tudatunk mérlegel. Képes vajon a tudatunk hatással lenni az idegsejtjeink működésére? A mainstream tudomány szerint nem, mert bizonyos ideghálózatok aktivitása lényegében maga a tudat. De ha az idegek működését a fizikai törvények uralják, akkor a szabad akarunk pusztán egy illúzió.
Hol lehet vajon a hiba a kísérletek értelmezésében? A genetikai programjaink által kialakított késztetéseknek viszont ellenállhatnánk, de ezt szinte soha nem tesszük, ehelyett inkább az érdekeinknek megfelelő cselekvésekre találunk morális érveket. Ha pedig hatalommal rendelkezünk, akkor – a törzsi ösztön felélesztésével – néptömegekkel hitethetjük el sikeresen, hogy a mi érdekünk egyben az ő érdekük is, még ha ez a valósággal ellentétes is.
Nincs hát akkor remény? De van. A magunkban lakozó destruktív ösztön felismerése egészen más megvilágításba helyezheti a szemléletünket. Rájövünk, hogy a kedvenc csapatunknak szurkolhatunk úgy is, hogy közben nem gyűlöljük, sőt nem is vágjuk kupán az ellenfelet. Ha nem a törzsi ösztön szemüvegén keresztül nézzük az elesettebb nemzettársainkat, akkor segítő megoldásokon gondolkodunk majd, nem agresszióval.
(A szerző egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Orvosi Biológiai Intézetének intézetvezető igazgatója.)