A nácik vallatódrogként használták volna az LSD-t, a CIA egész falvakon kísérletezett vele. A fogyasztók közül sokan megőrültek vagy öngyilkosok lettek, mások megtalálták a lelki békéjüket és csodálatos élményeket kaptak tőle. A hatvanas években számos művészt ihletett meg, ami felbecsülhetetlen kulturális hagyatékot eredményezett. A népszerűsége mára megkopott, de a jelentősége nem. Már hetven éve, hogy Albert Hofmann svájci vegyész először használta emberkísérletre – amelynek az alanya ő maga volt – az LSD-t.
„Az LSD mondani akart nekem valamit. Belső boldogságot, nyitottságot kaptam tőle, és hálás vagyok, amiért a tőle kapott belső érzékenységnek köszönhetően megismerhettem a teremtés csodáit” – mondta Albert Hofmann svájci vegyész, az LSD feltalálója. A fenti sorok Hofmann századik születésnapján hangzottak el a tiszteletére összegyűlt kétezres tömeg előtt, akik között művészek, történészek és tudósok is voltak. Hofmann 2008-ban, 102 éves korában halt meg; hagyatéka a téboly és a pszichózis, valamint a felbecsülhetetlen kulturális értékek és a csodálatos élmények. Esete válogatja, hogy ki mennyire volt szerencsés.
A svájci vegyész 1938. november 16-án szintetizált először LSD-t. A bázeli Sandoz Laboratories munkatársai már korábban is foglalkoztak a gombamérgezés vizsgálatával, az LSD a vonatkozó kísérletek egyik mellékterméke volt. Az anyarozs gombájából szintetizált lizergsav-dietilamid 25 a huszonötödik variáns volt, amit Hofmann előállított a szerből. Az így előállított vegyületeket légzésstimulánsnak, illetve szülést segítő gyógyszernek szánták; ezekről már korábban bebizonyították, hogy összehúzzák a méhizmokat. Ez mentette meg egy nő életét is, aki kis híján elvérzett szülés után.
1943 áprilisáig Hofmannak fogalma sem volt róla, hogy az LSD-25 hallucinogén szer. A vegyész ismét elővette az anyagot, hogy kísérleteket folytasson vele, de röviddel ezután a vegyész azt hitte, megőrült: a tárgyak körvonalai eltorzultak, a színek vibrálni kezdtek, és Hofmann azt hitte, hogy a szomszédasszonya, aki tejet hozott neki, valójában rosszindulatú boszorkány. Amikor behunyta a szemét, fantasztikus arcokat látott, amelyek élénk színekben pompáztak, és kaleidoszkópszerűen váltakoztak előtte.
Két órával később a hatás megszűnt; Hofmann gyanakodni kezdett, hogy az LSD-25 okozhatta a hallucinációit. Amikor később megvizsgálta a kísérlethez használt berendezést, észrevett a tárolóedényen egy kis repedést. Ekkor jött rá, hogy az átkristályosítás során az LSD-25 borkősavas oldata az ujjára cseppenhetett, és a bőrén át felszívódott. Ez azt jelentette, hogy igen erős vegyületről van szó, ha már ez a csekély mennyiség is ilyen intenzív hatást váltott ki.
Hofmann kísérletezni kezdett a szerrel: először 1943. április 19-én vett be LSD-t, hogy dokumentálhassa a hatásait. Szédülés és izgatottság vett rajta erőt, a koncentrációs képessége megszűnt, látási zavarai támadtak, és visszafojthatatlan nevetési ingerrel küszködött. Próbált jegyzetelni, de az írása zavarossá vált; jobbnak látta, ha hazamegy, és megkérte egy munkatársát, hogy kísérje el. Kerékpárral mentek, mert a világháború idején nem lehetett autóhoz jutni. Bár Hofmann úgy érezte, alig haladnak, a kollégája szerint nagyon gyorsan tekerték a biciklit. A vegyész hallucinációi hat órán át tartottak; ekkor a hatás nagyrészt elmúlt, de a világ továbbra is hullámzott körülötte, érzékei is felborultak.
A szenzoros érzékek keveredése (sensory mixing) a Texasi Egyetem kutatóinak egyik tanulmányával magyarázható. Michael Eauchamp és Tony Ro a szenzorális érzékelésért felelős agyterületeket MRI-vel vizsgálták, majd megállapították, hogy ezek az agyterületek eléggé összefonódtak ahhoz, hogy különböző érzékelési információkra is érzékenyek legyenek.
Az eredmények arra utalnak, hogy a szomatoszenzoros és a hallott információkat több, a szenzoriális adatfeldolgozásért felelős agyterület is értelmezheti. Ez valószínűleg része az agy önvédelmi mechanizmusának: a sérült agyterületek így baleset esetén másokkal helyettesíthetők. Ez az összefonódás eredményezheti a szinesztéziát, vagyis az egyik érzékszerv által közvetített ingert, amihez az agy egy másik érzetet is társít.
Miután Hofmann és munkatársai alaposan megvizsgálták a szert, megállapították, hogy az LSD-25 négyezerszer erősebb az akkori legerősebb hallucinogénnél, a mexikói peyotl kaktusznál. A Sandoz egy Delysid nevű pszichofarmakont gyártott az LSD-ből, amivel mesterséges úton lehetett skizofréniát előidézni; ezzel több kísérletet is folytattak a háború után.
A nácik már a második világháborúban is kísérleteztek pszichoaktív szerekkel, ugyanis igazságszérumként szerették volna használni őket – a dachaui koncentrációs tábor foglyainak vallatásához például meszkalint is használtak. A szer elterjedését 1951-től már a CIA segítette elő: a Kékmadár és az Articsóka fedőnevű programban ők is igazságszérumot kerestek.
A hírszerzés kutatói barbiturátokat, amfetamint, kokaint, prokaint, marihuánát, heroint és más pszichoaktív anyagokat is megvizsgáltak, de az LSD már akkor felkeltette az érdeklődésüket, amikor a negyvenes évek végén megjelentek a tudományos lapokban az első, a szerrel kapcsolatos információk. A hírszerzés úgy gondolta, ezt ők is tudnák hasznosítani, például ügynökök beszervezésénél, agymosásnál vagy vallatásnál. Az LSD amerikai gyártása 1954-től indult el – részben a CIA nyomására.
1951-ben egy egész francia falun vett erőt a tömegpszichózis. Egy 11 éves fiú kis híján megfojtotta a saját nagyanyját, legalább öten meghaltak, sokan elmegyógyintézetbe kerültek, és több száz embernek támadtak tudatzavarai. Utólag kiderült, hogy a CIA csempészett LSD-t a gyanútlan emberek ételébe, hogy azt vizsgálják, használható-e a szer agykontrollra. Más források szerint a CIA az Egyesült Államokban is kísérletezett az LSD-vel: főiskolai hallgatóknak, drogfüggőknek, veteránoknak, tengerészeknek, elmegyógyintézeti ápoltaknak is adtak a szerből, és az ügynökség munkatársai közül is többen kipróbálták.
Az LSD akkor vált népszerűvé, amikor az ötvenes években a művészek is elkezdték használni. A regényíró Aldous Huxley, a pszichedelikus szubkultúra egyik ikonja rajongott érte, majd később Allen Ginsberg, Tom Wolfe és Ken Kesey is rákaptak. A szer talán leghíresebb prófétája Timothy Leary, a Harvard pszichológiaprofesszora volt, aki még a csapvízbe is LSD-t szánt, és a legkevésbé veszélyes kikapcsolódásnak tartotta a szert. Neves színészek és zenészek, például Jack Nicholson, Roman Polanski, Eric Clapton, Cary Grant, Paul McCartney és a teljes Rolling Stones is használtak LSD-t.
Steve Jobs, az Apple alapítója is azt állította, hogy az LSD egyike a két-három legfontosabb dolognak, ami életében történt vele.
A hatvanas évek közepére már San Francisco lett az LSD fővárosa; itt gyülekeztek a fiatalok, akik milliószám fogyasztották az LSD-t, és azt az ellenkultúrát képviselték, ami ironikus módon épp a CIA-nek köszönhetően jöhetett létre. A Johnson-kormány 1967-ben betiltotta a szert az Egyesült Államokban: mind a fogyasztása, mind a terjesztése szövetségi bűnténnyé vált.
Azt már Hofmann LSD-tripje is bebizonyította, hogy az LSD nagyon erős drog, a halálos adagja körülbelül 0,1 gramm. A vegyészek, akik a szer betiltása után gyártották a szert, sokáig dolgoztak azon, hogy az LSD adagolható lehessen. Először kockacukorral, tablettával, mikrokapszulákkal, illetve zselés anyagokkal próbálták keverni, majd később kialakult a ma is ismerős elterjedési formája, az LSD-vel átáztatott itatóspapír. A hatóanyagtartalom a hatvanas évek óta jelentősen csökkent: akkoriban egy LSD bélyeg 150-250 mikrogrammnyi szert tartalmazott, ma ez az érték 20 és 80 mikrogramm között mozog.
Az LSD gyorsan szívódik fel, és gyorsan ki is ürül a szervezetből. Két óra múlva a hatóanyag kevesebb mint 10 százaléka marad aktív, a maradékot a máj inaktív melléktermékké bontja le. Bár csak egy kis része marad biológiailag aktív, és még kevesebb, 0,01 százalék jut el az agyba, ez bőven elég ahhoz, hogy a szer kifejtse a hatását.
Zacher Gábor toxikológus kérdésünkre elmondta: annak ellenére, hogy hetven éve vizsgálják a szert, a pontos hatásmechanizmusát még ma sem ismerik. Az valószínűnek látszik, hogy a szerotonintermelésre is hatással van: az egyik szerkezeti eleme az indolil-etil-amin, ami a szerotoninban is megtalálható. Az érszűkítő hatású neurotranszmitter egyes hormonális folyamatok, a szexuális magatartás és a bioritmus szabályozásában is közrejátszik, a szerotonin anyagcserezavara pedig pszichiátriai tüneteket, például szorongást vagy depressziót okozat.
A kutatók úgy vélik, az LSD használata megnöveli a szerotoninszintet, márpedig a szerotonin-receptorok egy csoportjához az LSD nagy affinitással kapcsolódik. Az LSD-ben más neurotranszmitterek többgyűrűs szerkezeti elemei is megtalálhatók: a fenil-etil-amin váz például a dopaminban, az adrenalinban és a noradrenalinban is megtalálható.
Az LSD a szenzorális érzékelést befolyásolja, átmenetileg túlterhelve a központi idegrendszert, ami teljesen felborítja az érzékeket. A szer 30-90 perc alatt fejti ki a hatását, ami 6-9 órán át tarthat. A kezdeti tünetei az izomgyengeség, a kitágult pupillák, a gyors reflexek, a csökkenő étvágy, illetve a növekvő testhőmérséklet és vérnyomás.
A vizuális, hallási és tapintási érzékszervek összekeverednek, gyakorivá válik a szinesztézia, a használó pedig egy álomszerű állapotba kerül. Az LSD hatása alatt szinte lehetetlen elaludni; egyesek szerint ez azért lehet, mert a trip nagyon hasonlít az agy aktív REM (rapid eye movement) fázisához, vagyis az álomhoz, így tulajdonképpen elhiteti az aggyal, hogy már álmodik. Ezt támasztja alá, hogy míg a szerotonin-termosztát a REM-fázisban szünetel, az LSD valószínűleg egyfajta éber REM-állapotot vált ki.
Zacher szerint semmi nem támasztja alá, hogy az LSD addiktív lenne. A szernek nincsenek elvonási tünetei, így legfeljebb pszichikai függőséget alakíthat ki, de ez inkább az élmény utáni sóvárgás lehet, mivel a szervezetnek nagyon magas a toleranciája az LSD-vel szemben. Az LSD utáni vágy azért lehet erős, mert fantasztikus, spirituális jellegű élménnyel ajándékozhatja meg a fogyasztót.
Ugyanakkor az is gyakran előfordul, hogy az LSD trip rémálommá válik. A túl nagy adag LSD, a nem megfelelő körülmények, vagy egy teljesen kiszámíthatatlan hatás miatt a fogyasztó olyan sokkoló élményt élhet át, amiből akár ki sem tud keveredni.
A rosszul sikerült LSD-fogyasztást, a bad tripet felfokozott paranoia és halálos rettegés jellemzi: a szerhasználó ilyenkor úgy érzi, hogy sosem fog elmúlni a szer hatása, és minél erősebben küzd ellene, annál jobban eluralkodnak rajta a pszichotikus tünetek.
A mentális betegségekre az LSD igen rossz hatással lehet. Akinek skizofrén rokona van, annak egyáltalán nem tanácsos használnia a szert, mivel az LSD indikátorként felszínre hozhatja a lappangó pszichés betegségeket. Zacher szerint azonban a szer nemcsak őket veszélyezteti, hanem a mentálisan egészséges embereket is: az LSD-től még ők is beleragadhatnak a pszichózisba.
Arról nem tudni, hogy az LSD-nek toxikus hatásai lennének. Egy 1967-es tanulmányban LSD-fogyasztóktól vett sejtmintákat használva a kutatók megállapították, hogy az LSD károsítja az öröklésért felelős kromoszómákat, és a szer a kémcsőbe helyezett kromoszómákat is roncsolta. A későbbi vizsgálatok azonban cáfolták, hogy így lenne.
Zacher szerint az LSD-hez kapcsolható konkrét haláleset nagyon kevés van, inkább az önveszélyes fogyasztó jelenthet kockázatot. Mivel az LSD-fogyasztóknak szinte teljesen eltűnik a józan ítélőképessége, elképzelhető, hogy a szerhasználó azt képzeli, hogy tud repülni, és leugrik egy háztetőről, vagy öngyilkos lesz, mert képtelen kikeveredni az LSD-pszichózisból. Az LSD-t épp ezért sokan csoportban fogyasztják, és egy józan ember is van velük, aki vigyáz a többiekre.
Az LSD-nek roppant kellemetlen, kiszámíthatatlan mellékhatása lehet a fogyasztás után bevillanó tudatzavar, a flashback. Ez akár a fogyasztás után évekkel is megjelenhet: ilyenkor az LSD hatása anélkül érvényesül, hogy a fogyasztó használná a szert. Sokáig azt hitték, hogy ezt a szervezetben, például az agy-gerincvelő folyadékban lerakódott LSD okozza, de ezt semmi nem támasztja alá; valószínűbb, hogy az agy egyszerűen visszaemlékszik a drog hatására, és reprodukálja az élményt.
Az elmúlt évtizedben az LSD folyamatosan veszített a népszerűségéből. Elképzelhető, hogy ehhez a kínálati piacnak is köze van: az Egyesült Államokban a hatvanas évektől kezdve a fogyasztók száma évente 600 ezer és egymillió között mozgott. Az ezredfordulón volt egy nagy kiugrás, majd a szer népszerűsége mélypontjára zuhant, amikor az amerikai hatóságok felszámolták William Leonard Pikard és Clyde Apperson LSD-laborjait – ekkor a fogyasztók száma egymillióról 200 ezerre csökkent.
Zacher szerint Magyarországon az LSD sosem volt túl népszerű, a szerrel kapcsolatos balesetek és betegségek száma elenyésző. A toxikológus elmondta, hogy jelenleg csupán egy-két beteget kezelnek LSD-pszichózissal, és a bűnügyi statisztikák és felmérések is hasonló képet festenek. A 2011-es adatok szerint a drogfogyasztóknak csupán 2-3 százaléka használta a szert. Ugyanebben az évben a rendőrség csupán 11 alkalommal foglalt le LSD-t, összesen 274 adagot, míg a népszerűségi listát vezető marihuánából 208,7 kilogrammot, a kannabiszból pedig 14121 tő növényt gyűjtöttek be.
A fenti adatok természetesen nem reprezentatívak: mivel nem tudni, hányan fogyasztanak kábítószert Magyarországon, csak a bűnügyi statisztikák, az orvosi szakvélemények és a hivatalos felmérések adataiból lehet erre következtetni. Az LSD csekély népszerűségét ugyanakkor több statisztika is alátámasztja, és ezek is többnyire csökkenő tendenciát mutatnak.
