A fesztivál nem jöhetett volna létre a szervezők és a kapcsolódó barátok – ismerősök – önkéntesek segítsége nélkül. A kulturális antropológia kis túlzással hasonló elven működik egyébként is a Kárpát-medencében. Néhány elkötelezett lelkesedése tartja életben Csíkszeredától Pécsig, Miskolctól Budapestig. Miközben különböző elnevezések alatt (az etnológiától a szociálantropológiáig) az egyik legjelentősebb nemzetközi társadalomtudományi ág, nálunk általában ma is koponyaformák és előemberek ugranak be elsőre az antropológia szó hallatán.

Pedig az embertan persze nem csak ennyi: a kulturális antropológia biológiai sajátosságok helyett szimbolikus folyamatokkal és kisközösségekkel foglalkozik inkább. Nem réved a múltba: a modernizációban izgalmas kutatási anyagot és nem kulturális hanyatlást lát. Horizontja már rég nem szűkíthető az Európán kívüli, hajdani és mai gyarmati világra. Visszatért saját társadalmába, ahol szintén van annyi megértésre váró egzotikum, mint az úgynevezett „harmadik világban”. Előbb a világ kinyílása (utazások, hódítások és felfedezések) majd összesűrűsödése (kulturális átvételek és forradalmak, a hagyományos világok felbomlása) tette a szokatlant szinte mindennapivá, saját világunkat is néha idegenszerűvé.

„Az antropológia, mint tudományos vállalkozás, egyik nagy előnye, hogy még művelői sem tudják pontosan, vajon mi is az lényegében” – írta Clifford Geertz, az egyik legjobb tollú antropológus. Kevéssé termékeny elméleti csatározások helyett a Szimbiózis inkább a kutatások sokszínűségére fókuszál. Megmutatja, hogy a magyarországi kulturális antropológia érdeklődési körében miként jelennek meg a kulturális változások, milyen új szerepeket vesz fel egy-egy divattá váló hagyomány, milyen jelentésrétegei lehetnek szimbólumoknak, rituáléknak, identitásharcoknak.

Az idei Szimbiózison ennek megfelelően volt sok minden: esett szó többek között mai táplálkozási divatokról, a gasztrobloggerségről mint társadalmi jelenségről, vagy éppen arról, hogy milyen tárgyakat hoznak Magyarországra az ide érkező bevándorlók.

Ezekről a témákról sem könnyű elsőre megmondani, hogy mennyire széleskörű jelenségeket érintenek. Miközben az antropológia sokszor rétegkultúrákat vizsgál, több előadó is tudta úgy tálalni szűkebb terepének jellegzetességeit, hogy azokba tágabb folyamatok tükröződését is bele lehetett látni. A buddhizmus által megihletett fogyasztói kultúráról, a vállalati csapatépítő tréningekbe integrált tűzönjárásról, az ökofalvak kutatásáról zajló beszélgetések egyszerre szóltak egy-egy kisebb életmód-közösségről és utaltak az értelemkeresés, otthonosság iránti vágy általánosabb folyamataira is.

Néhány szekció, mint a cigány gyerekek és az iskola viszonyáról szóló blokk, vagy az orvosi antropológia megközelítéseit fókuszba helyező viták olyan kérdésekről szóltak, amelyek így vagy úgy mindenkit érintenek. A szervezők (elsősorban Melles Éva, Szász Antónia és Kirzsa Fruzsina) részben kifejezetten olyan témaköröket akartak a középpontba állítani, amelyeknél a szokásos átpolitizált és leegyszerűsített közéleti vitákkal szemben alternatívát nyújthat az érzékenyebb antropológiai megközelítés. Ebben is segíthetne a kulturális antropológiai szemlélet erőteljesebb jelenléte az iskolákban, mint azt a vonatkozó szekció is szemléltette. Erre ugyan vannak példák Magyarországon is (pl. a Radnótiban és az AKG-ben), de a tantárgyban rejlő lehetőségek összességében kihasználatlanok.

Több területen előkerült az a kérdés, hogy hogyan lehet érdemben felhasználni a kulturális antropológia problémaérzékenységét különböző társadalmi intézményekben – a katonaságtól a kórházon át a közoktatásig. Az antropológiai tudás alkalmazhatósága egy rakás etikai kérdést vet fel persze – az előadásokból éppen az az önkritikus, a kutató saját szerepének morális kérdéseit tudatosító megközelítés jött át, ami nélkül nem lehet szó hiteles értelmezésről.

A Szimbiózison megidézett közösségek Átánytól (a globálisan egyik legalaposabban kutatott falu) a mai Indonéziáig, az erdélyi gáborcigányoktól az ökofalvakig terjedtek. A fesztivál utópisztikusan csengő neve arra utalhat, hogy ezek a közösségek nem csak egy időben, egymás mellett léteznek; együttélésük mélyebb és akár kölcsönösen előnyös is lehet.

Ez a fesztiválnak helyt adó Akácfa utcában, a budapesti multikulti egyik viszonylag biztonságos szigetén egész kézzelfoghatónak tűnhet. A szórakozónegyeddé lett Erzsébetváros a maga arab-indiai-zsidó-cigány árnyalataival persze a kulturális sokszínűség legkellemesebb, turizmusbarát oldalát mutatja; a romkocsma maga is a világvárosiasság és az otthonosság egyidejű érzetének táplálója. Hogy ennél valódibb szimbiózis is lehetséges-e, az már nem elsősorban az antropológusokon múlik.

De a fesztivál azt szemléltette, hogy az antropológia jó esetben nyelvet teremthet, melyen a dolgok nem csak az unalomig ismert módon szólaltathatók meg. Ennyiben akár a szembenálló kulturális közösségek, „modern városi törzsek” közötti félreértések feloldásának elvi lehetőségével is kecsegtet.

A Szimbiózis egyik legszimpatikusabb vonása, hogy nem dogmatikusan deklarálja a kulturális párbeszédek kívánatosságát, hanem példaszerűen mutatja meg, hogyan gazdagít minket is az, ha a másik „másságát” nem eltagadva próbálkozunk azzal, hogy megértsünk valamit a mienkétől esetleg radikálisan eltérő gondolkodásokból, érzelemvilágokból. A jelentések kavalkádja lehet ijesztő, de kelthet kíváncsiságot is. A Szimbiózis Fesztivál az utóbbit erősíti, ha mást nem is ér el, legalább kíváncsivá tesz a kíváncsiság iránt.