A kutatások mára jelentősen átalakultak, papíralapú megoldások helyett a legtöbb publikáció már digitális, ahogy az azokat közlő folyóiratok is. Publikálni még mindig drága, ráadásul a tanulmányok letöltéséért is fizetniük kell a kutatóknak. Erre lehetne megoldás az Open Access elv, amely ingyenessé tenné a tanulmányokat. Ez viszont veszteség a kiadóknak. Ennek ellenére az egyik óriás, az Elsevier ebbe az irányba mozdul, igaz, megoldása drágább, mint a mostani rendszer. A magyar kutatók gyakorlatilag nem is tudják kihasználni.
Csütörtökön tartott sajtótájékoztatóján Béky Endre, az Elsevier kelet-európai igazgatója bejelentette, hogy az Elsevier néhány éven belül szeretne a világ legnagyobb Open Access kiadójává válni. Ez elég nagy dolog: az Elsevier az egyik legjelentősebb kiadó, megkerülhetetlen szereplő a természettudományos publikációk piacán, így a nyílt tudományos publikálás melletti kiállása akár fontos fordulat is lehetne.
A nyílt rendszerre azért lenne szükség, mert most a kutatóknak fizetniük kell, ha hozzá szeretnének férni egy tanulmányhoz. Sok esetben ez intézményileg megoldott, viszont ma már annyi folyóirat van, hogy az összesre lehetetlen előfizetni, ezért biztos lesz olyan, amit – az egyébként nem olcsó intézményi előfizetések mellett – még külön meg kell vásárolniuk a kutatóknak. Az Open Access elviekben megoldaná ezt a problémát, kiadótól függetlenül, ingyenesen hozzáférhető tanulmányokat kapnának a tudósok.
Nem eszik azonban ilyen forrón a kását. Az Elsevier tájékoztatása szerint az általuk kezelt lapokba évente átlagosan több mint egymillió tanulmány érkezik be. Ebből 700 ezret elutasítanak, nagyjából 350 ezret megtartanak. Ekkora számok mellett meglepő, hogy az Elseviernél az összes szerzőből mindössze 1600-an választják, hogy cikkük Open Access legyen, azaz fizetés nélkül, szabadon hozzáférhetővé tegyék a kiadó oldalán.
A kiadó szerint ennek több oka van: a kutatókat nem érdekli az egész, illetve még nem látható, mi lesz a nyílt publikálás eredménye a már megszokott, jelenlegi rendszerhez képest, illetve megemlítették azt is, hogy sok szerzőnek (vagy intézetének) nincs pénze arra, hogy kifizesse a nyílt hozzáférés költségeit.
Utóbbiban lehet valami: az Elseviernél egy átlagos OA-cikk ára 1500-3000 dollár, de egyes folyóiratoknál, például a Cell nevűnél 5000 dollár (1,1 millió forint). Ezt az összeget a szerzőnek kell kifizetnie a kiadónak, azért, hogy az nyilvánosan elérhetővé tegye tanulmányát. Nem meglepő tehát, hogy a kutatók nem élnek a lehetőséggel. A sajtótájékoztatón elhangzottak alapján a magas ár magyarázata az, hogy a kiadók a működési költségeiket fedezik: a kiadó oldaláról a hagyományosan publikált tanulmányokat pénzért lehet letölteni, de ez a díj Open Acessnél eltűnik.
Még januárban, Aaron Swartz szabad tudásért küzdő aktivista öngyilkosságakor több kutatót is megkerestünk a tudományos publikálás magyarországi helyzetével kapcsolatban. Takács Judit, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának munkatársa megerősítette az Elsevier által is felvázolt, nyílt hozzáféréshez kapcsolódó összegeket: „Én még egyetlen egy publikációért egyetlen fillért nem kaptam senkitől, de mindig felajánlják az opciót, különösen nagyobb kiadóknál, hogyha kifizetem, akkor Open Access lesz a tanulmányom. Legutóbb ezer dollárt kellett volna fizetnem ahhoz, hogy szabadon elérhető legyen a munkám”.
Ugyanerről számol be Kóczy László, az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa: cikkét 2000 euró plusz áfaért tették volna szabadon hozzáférhetővé, ráadásul a magyar forgalmi adóval, azaz 27 százalékkal számolnak. A magyar kutatásoknál ezek már jelentős összegek, egyszerűen nem éri meg kifizetni. Ráadásul nem ez az egyetlen felmerülő költség, ha tudományos publikációról van szó.
A folyóiratok nemcsak az Open Accesért kérnek sok pénzt a kutatóktól, de az előfizetések sem olcsók. „A tudományos lapoknál nem a Dörmögő Dömötör előfizetéséről van szó, nemcsak a cikkek megírása, de szerkesztése és marketingje is speciális, nagy a különbség a terjedelemben és a példányszámban is. Vannak évente több ezer oldalt publikáló folyóiratok, bár nem mindig ezek a legdrágábbak. És vannak olyan folyóiratok, amik alig pár specialistának szólnak” – mondja Kóczy.
A közgazdász szerint egy terméknek nyilván annyi az ára, amennyiért megveszik. Egy lap attól ér sokat, hogy magas a presztízse, a szerkesztők értékes közleményeket engednek megjelenni. Azzal, hogy egy kiadó annál többet kérhet el egy lapért, minél magasabb annak a presztízse, érdekében áll ezt fenntartani: például lobbizik jó kutatóknál, hogy vállalják el a szerkesztői feladatokat. Fontos a referálás, de a felelősség a szerkesztőké, így ők a meghatározók egy lap szempontjából.
Kóczy szerint így nincs sok értelme a jelenlegi Open Access-rendszernek. „Abból kiindulva, hogy azokon az egyetemeken, ahol esetleg használnák a cikkemet, amúgy is hozzáférnek, nem biztos, hogy egy magyar kutatónak kellene kifizetnie azt a lehetőséget, hogy adott esetben egy kínai vagy egy indiai kutató közvetlenül a folyóirat weboldalán férjen hozzá a cikkéhez. Én rendszeresen kapok ilyen megkereséseket, hogy küldjem el a cikkemet, és örömmel teszek ezeknek eleget” – fogalmaz.
A szerzői jogi megállapodásokban általában van egy olyan pont, amely szerint a kutatók a saját cikkeiket szabadon felhasználhatják, azonban nem az újság által megjelentetett formában, hanem egy másik változatban: az úgynevezett AAM-t, azaz author's accepted manuscriptet, ami a cikk tartalmilag végleges, de nem az újság által tördelt változata.
Magyarországon elég egyszerűen meg lehet oldani a hozzáférhetőséget a drága Open Access megkerülésével: sokan úgy kötnek szerződést a kiadóval, hogy egy éven belül a Magyar Elektronikus Könyvtárba át kell adni a PDF-et. Ugyanez működik nemzetközi szinten is, a közgazdászoknak például ott a repec.org nevű adatbázis, ahol folyóiratoktól függetlenül gyűjtik a cikkeket, vagy az USA-ban a National Institute of Health tárhelye. Ez a formátum sokszor nem tökéletes, utóbbi például weboldalként tartalmazza a cikkeket. Az MTA-n is ez a jövő, akadémiai gyűjteménybe kell majd leadni a megjelenő cikkeket azoknak, akiknek más tárhelyük nincs. Ezzel viszont párhuzamos rendszerek keletkeznek.
Vannak központi próbálkozások a hozzáférhetőség kiterjesztésére. Amit az Egyesült Államokban közpénzből finanszíroznak, kap egy úgynevezett Grant-számot , amely több információt is közöl az adott publikációról. Drágaságuk ellenére vannak olyan Grant-számok, amelyeket törvényi kötelezettség alapján automatikusan nyílt hozzáférésűvé kell tenni. Egyes lapok tekintettel vannak ezekre a szerzőkre, az így finanszírozott cikkek szerzői más szerzői jogi szerződést írnak alá.
A Seventh Framework Programme (FP7) projekt keretében ebben az évben több nagy európai kutatás indul. Az Európai Bizottság több millió eurót költ ezekre a kutatási programokra, amelyeknél már formális elvárás, hogy a projekt eredményeit feldolgozó publikációkat a kutatók Open Access folyóiratokban közöljék.
Ez sem jelenti azonban mindig azt, hogy onnantól ingyen, szabadon hozzáférhető a tanulmány, mert a munkák a újságokban gyakran ugyanúgy fizetősként jelenik meg – nyílt hozzáférésűnek kell ugyan lenniük, de nem az újságokon keresztül. Van olyan újság, amely nem jelzi, hogy az adott tanulmány valójában elérhető ingyen, mások Open Access felirattal vagy a fizetést jelképező lakat hiányával teszik meg ezt.
Hiába egyébként az FP7 célkitűzésre: az Open Access újságokba való publikálás problémákat okozhat, mivel az ilyen nyílt hozzáférésű folyóiratok egyelőre nem feltétlenül esnek egybe a szakmai elvárásokkal, az ilyen folyóiratoknak gyakran alacsony – vagy egyáltalán nincs – impaktfaktoruk. Takács szerint viszont a nagy folyóiratoknak reagálniuk kell majd az Európai Bizottság lépésére, és valószínűleg engedni fognak nyomásnak, talán ezért is fordul ebbe az irányba az Elsevier is.