Néhányan abban reménykedtek, hogy a Nap fog minket megmenteni a globális felmelegedéstől, de úgy tűnik, csalódniuk kell. A naptevékenység mostanában tapasztalt visszaesése nem egy évtizedeken át tartó folyamat kezdetét jelzi, ami valóban lehűtötte volna a klímánkat, hanem sokkal rövidebb ideig tart majd - állítják a jelenséget vizsgáló csillagászok.

A Nap felszínén megjelenő foltok többféleképpen tudják befolyásolni a földi klímát, bár a hatásának jelentőségéről még vitatkoznak a tudósok. Amikor 1645 és 1715 között szinte teljesen eltűntek ezek a foltok (ezt a periódust nevezzük Maunder-minimumnak), akkor Észak-Európában beköszöntött egy mini jégkorszak, szélsőségesen hideg telekkel kellett megbirkózni. Egyesek abban reménykedtek, hogy most is erről van szó, és a hatás képes lenne ellensúlyozni a globális felmelegedést.

A napfoltok gyakoriságának változása ciklikus, és egy napfoltciklus körülbelül 11 év hosszú. A mostani (24-es sorszámú) ciklusnak éppen tetőznie kellne, de 2008 óta kevés a napfolt, és ebből néhányan arra következtettek, hogy egy újabb Maunder-minimum küszöbén állunk. A historikus adatokkal összehasonlítva a mostaniakat egyáltalán nem ez derül ki - mondta Giuliana DeToma, a Colorado államban lévő High Altitude Observatory munkatársa, egy amerikai csillagászati találkozón.

A Nap mostani tevékenysége jobban emlékeztet a 19. és 20. század elején tapasztalt gyenge ciklusokra, amelyeknek sokkal kevésbé volt drámai a hatásuk. Egyébként már 1933-ban megjósolta Wolfgang Gleissberg, hogy ezek a kisebb visszaesések rendszeresen visszatérnek, nagyjából évszázadonként. A legfrissebb mérések is ezt támasztják alá, hogy érdemesebb lenne ezt a ciklust is alaposabban kivizsgálni.

Mikor számíthatunk újabb Maunder-minimumra? DeToma ezt a kérdést nem is próbálja megválaszolni. Amíg nem tudjuk, hogy a Maunder-minimum miért következett be, addig nem érdemes jóslatokba bocsátkozni - mondta a csillagász.