Egy átlagos ember életéből három évet a vécén tölt, egy nyilvános vécén egy négyzetcentire akár 40 ezer baktérium is juthat, a nyilvános vécékben mindig az első helyiség a legtisztább. A vécé világnapján azonban ne csak szörnyülködjünk, és ne is csak otthoni hófehér kagylónkra, recsegő műanyag ülőkénkre és meztelen talpunkat kellemesen simogató fürdőszobaszőnyegünkre gondoljunk, de álljunk meg egy pillanatra, és emlékezzünk meg régmúlt korok festői környezetbe helyezett pottyantósairól, vécén elhunyt királyairól, és a világ másik feléről, ahol még ma sem ismerhetik az élményt.
Egy több ezer éves királyi trón feltárásánál még nagyobb durranás lehet egy több ezer éves király vécé kiásása. Erre már időszámításunk előtt 2800-ból is van esély, hiszen az i. e. harmadik évezred egyértelműen a tisztaság kora volt. Persze akkor még mindenhol ahhoz nyúltak, ami éppen kéznél volt: lapulevél, kő. A mai Pakisztán területén a gazdagabbak kőházain kívül kőbudi díszelgett, viszont akkor is adtak a kényelemre, a faborításról nem mondtak le. A csatornázást is kifogástalanul megoldották. Az Indus völgyében még vízöblítés is volt, a szegényebbek viszont itt is csak a régi fazekakat vagy a gödröket tisztelték meg.
Kínában viszont az újrahasznosításban hittek. A Keleti Han-dinasztia korában a malacvécé hódított, vagyis a pottyantós tartalmának eltakarításán két disznó dolgozott három műszakban. A megoldást egyes helyeken még ma is használják, de ma legalább már tudják, hogy ezeknek a disznóknak a feltálalása nem kockázatmentes.
A Római Birodalom, a hedonizmus örök hivatkozási alapkorának esszenciája is maga a vécé volt. Ugyanis a rómaiak adtak először a kényelemre (ültek), az élményre (egymás mellett, egyszerre sokan) és a higiéniára is (jól működött a csatornarendszer, időnként vízzel is öblítettek). A birodalommal együtt viszont az ürítési kultúra is elpusztult, és nem is éledt újjá sok száz éven át.
Árnyékszék, szükségszék, kamaraszék, latrina, vécé, WC, toalett, illemhely, mosdó, pottyantós, retyó, klotyó, klozet, 00, budi, reterát.
A WC a water closet, azaz a vízöblítéses mellékhelyiség rövidítése. A francia eredetű closet szó – őse a latin clausum (zárt, zárva) – jelentése a 17. században nyert tágabb értelmet. A toalett forma történeti szótáraink alapján a 18. század közepétől hagyományos a magyarban; szépítő, eufemisztikus kifejezés. A mellékhelyiség másik jelölése a kettős nulla, azaz a 00. Ez a jelzés arra a szokásra vezethető vissza, hogy a 19. században épült szállodákban a mellékhelyiség általában a lift vagy a lépcsőház mellett volt, és mivel a szobák számozását is innen kezdték, a mosdó a nullás jelölést kapta, írja a Magyar Szó Online.
Ha vécéről van szó, repül az idő. A kultúrájáról híres Európában a bilik az ősidőktől a középkorig alig változtak, és tartalmukat a viktoriánus korig az utcákra, a házak közé, jobb esetben a város falain kívülre zúdították. (Brit börtönökben még a közelmúltban is használták az ágytálat, az írországiakban pedig ma is.) Csak Viktória uralkodása alatt jöttek divatba a házon belüli lefolyók, a porcelán- és a rézbilik. Az ételmaradéknak és az ürüléknek külön lefolyója volt, utóbbin faborítás, nehogy a kínai porcelán eltörjön, amikor a szolgálólány nagy munkakedvvel kiüríti.
A középkorban hódítottak a gardróbok is, bár nem a mai értelemben. A hálószobáktól messze, a meleg konyhához és kéményhez közel építették ki a ki- és beugrásokat, amelyek a várakon és kastélyokon még ma is láthatóak. Ezekből a kifolyók a csatornába vagy a várárokba vezettek. A korabeliek úgy tartották, minél büdösebb, annál hatékonyabb a bolhák ellen, de azért néha bevetették a szegfűszeggel tűzdelt gránátalmát mint vécéillatosítót. (Egyébként éppen egy ilyen vécén ülve halt meg Vencel magyar király.) Ugyanekkor a felsőbb körökben működtek a danskerek is. A dansker tulajdonképpen egy vécétorony volt, amelyhez híd vezetett a kastélyból.
A csatornázás a 16. században indult meg Európában, miután a sikátorokat már úgy ellepte a fekália, hogy azt az eső sem tudta elmosni, és emiatt egyik járvány váltotta a másikat. Az arisztokrácia üdvözölte a házban folyó vizet, mint újdonságot, és a cselédeket rögtön külön vécéhelyiségbe száműzte. A vécékből egy csövön jutott az ürülék az utcai latrinákba, amit éjszakánként hivatásosok tisztítottak és amit tudtak, szekéren elszállítottak. II. György brit király már ilyenen ült, amikor meghalt, XIV. Lajos, a Napkirály viszont ezután is kitartott kerekeken guruló, bársonnyal borított árnyékszéke mellett, amelynek felső részén kényelmesen tudott írni és olvasni is.
A csatornázásra egészen a 18. századig semmilyen szabályozás nem készült, a használhatóbb csatornarendszerek kiépítéséről pedig csak az 1880-as években kezdtek diskurálni. Habár a mai értelemben vett vécé feltalálásáért Thomas Capper vízvezeték-szerelő vett át díjat, valójában ő csak tökéletesítette a rendszert. Az eredeti feltaláló személye vitatott, de leggyakrabban Sir John Haringtont szokták ezzel a tiszttel illetni. Mindenesetre a századfordulón köszöntött be a ma is ismert vízöblítéses megoldások időszaka. Ehhez képes Párizs egyes részein még a 20. században is a kora újkori rendszereket használták, és Németországban sok helyen még az 1950-es években sem tartozott saját vécé a lakásokhoz, még a nyugati részen sem.
Becsípett gyerekkuki, farokcsontrepedés és kificamodott csípő is szerepel azon a Wikipedia-oldalon, amely a toaletthez kapcsolódó sérüléseket és halálozásokat gyűjti. Itt évi 40 ezer sérülésről számolnak be, és leírják azt is: 2012-ben 2,3 millió nyomáshibás vécét hívtak vissza az USA-ban, amelyek tulajdonosai joggal féltek attól, hogy felrobban.
A vécéhez kapcsolódó halálokok között az oldal a bélmozgások miatti hirtelen vérnyomás-emelkedést és a székrekedés esetén rosszul alkalmazott Valsalva-manővert (nagy légvétel után a levegőt benntartjuk, préseljük) is felsorolja.
A WC az angol water closet szóból származik, ma már azonban inkább flush toiletként, azaz vízöblítéses vécéként ismeretes. A vízöblítéses vécé medencéjében vízoszlop (szifon) zárja el a csatornától a helyiség légterét, így a csatornából származó szagokat is – írja a vécé magyar Wikipédia-oldala, amelyről nagyon sajnálatos módon ennél többet nem lehet megtudni. Az angol nyelvű oldalon viszont pontosan leírják a működést, például az is kiderül, hogy az öblítős vécé tartálya egy speciális csővel van felszerelve, hogy lehúzás után villámgyorsan újra megteljen 4,5-6 liter vízzel. Ez azt jelenti, hogy fejenként körülbelül napi kilencven liter vizet pazarlunk el vécéöblítésre. Általában ivóvizet.
A nyugati kultúrában főleg vécépapírt és bidét használunk a vécézés utáni tisztálkodásra, a Közel-Keleten és Ázsia egyes részein inkább csak vizet szoktak.
Az etikett szerint a bal kéz feladata alfelünk tisztogatása, ezért a bal kezet több keleti országban is a piszkos kéznek tartják, amellyel semmilyen udvarias dolgot nem szabad csinálni.
De használjuk még az úgynevezett pottyantós megoldást is, és a szállíthatókat, például mobilvécék formájában. Aztán ott van a fabarát treebog, amikor éhes fákkal veszik körbe a klotyót, és a növények a gyökereiken segítségével takarítanak a szippantós kocsik helyett. Vagy ott van az afrikai repülővécé, ami az egyszerűen nagyszerű elv alapján használt nejlonzacskók felhasználásán alapul, a tisztaságra pedig úgy ügyelnek használói, hogy dolguk végeztével a lehető legmesszebb hajítják maguktól a csomagot. (Nem véletlenül tilos nejlonzacskót importálni Ugandába, Kenyába és Tanzániába.)
Olyan vécé is van már, amely fizet felhasználóinak minden ürítés után. Az indiai szántóföldeket és folyópartokat ugyanis napi százezer tonna emberi ürülékkel terhelik az ország lakói, és úgy tűnik, főleg anyagiakkal motiválhatóak arra, hogy civilizáltabb körülményeket keressenek reggelenként. De ejtsünk szót a piszoárokról is, az egyszerű, nyitott csatornára emlékeztető megoldástól egészen az interaktív, videojátékos, és az uniszex vagy a kifejezetten női verziókig.
Az utazás élmény, utazás közben vécézni főleg. A vonatokon és a repülőgépeken főleg kémiai anyagokkal semlegesítik a szagokat, ezek a fertőtlenítők általában kék színűek. Aki pedig nyaralt már a Közép-Keleten, de elég, ha keresztül autózott a Balkánon vagy valamelyik mediterrán országon, ismeri az egyszerű lyuk vagy guggolós verziót, amelynél az egyszerűség nemcsak nemes, de higiénikus is. A vízen a lebegő vagy úszó vécé hódít, amely a hagyományos pottyantós elven alapul, csak éppen egy tartály vagy hordó felett áll. Ezek sokszor UDDT toalettek, vagyis külön gyűjtik a folyékony és a szilárdabb ürüléket, hogy később kisebb terhet kelljen a partra vontatni. Egyes típusaik képesek az ürüléket trágyává vagy bioüzemanyaggá alakítani, ilyeneket használnak az űrben is.
A vécén ülve általában megfeledkezünk a gravitáció fontosságáról, az asztronautáknak azonban naponta meg kell harcolniuk a lebegő salakanyagok problémájával. Segítségükre van a budira erősített biztonsági öv és a vákuum. Vizeletük az űrbe távozik, a szárazanyag egy tárolóba, a vákuumhoz használt levegő pedig tisztítás után visszatér a kabinba. Ha a széklettároló egység megtelik, kilövik, hogy elégjen az atmoszférán. Szóval ha legközelebb egy hullócsillagban gyönyörködünk, gondoljunk bele, mi is lehet az valójában, mondja mindenki kedvenc űrutazója. Viszont ma már arra is van lehetőség, hogy az asztronauták a vizeletüket újrahasznosítsák: tisztítás után ivóvízként.
November 19-ét a WTO, a World Toilet Organization azért tette a toalett világnapjává, hogy felhívja a figyelmet arra a 2,3 milliárd emberre, azaz a bolygó lakóinak mintegy harminc százalékára, akik még ma sem férnek hozzá a megfelelő „salakanyag-ártalmatlanító készülékekhez”. De a nonprofit szervezet azoktól is több odafigyelést vár, akiknek magától értetődik a kényelmes székelés, ezért könnyedén bánnak pazarlóan a vízzel, és nem törődnek a fenntarthatósággal. 2001 óta ezért rendezik meg a Világ Vécécsúcsát is, évente más helyszínen, de főleg ázsiai országokban.