„Nincs olyan, hogy médiák! A média már alapban többes szám, ezt mindenki tudja, aki nem tanulatlan ostoba paraszt!” Ön is hallott már ilyen érvelést? Talán még igazat is adna neki? Akkor most öntsünk tiszta vizet a pohárba! Éssel kezdhetünk mondatot?
Minden szakmának megvannak a maga egyedi, sehol máshol meg nem kapható, apró örömei és exkluzív juttatásai. A tanárok például kapnak nyáron két hónap szabadságot, a tűzoltók szirénázva száguldozhatnak a városban akcióba menet, a szabadbölcsész-filozófusok pedig a munkaidő végén korlátlanul fogyaszthatnak az el nem adott hamburgerekből. Az újságíróknál ezt a bónuszt az olvasói levelek jelentik. Olvasói levelet kapni jó érzés, vagy legalábbis tanulságos. A legszórakoztatóbb alfaj minden olvasói levél közül azonban egyértelműen a nyelvtannácié, aki a saját emberi, szakmai és művészi felsőbbrendűsége biztos tudatában oktat ki olyan dolgokról, amelyeket valójában ő tud rosszul. Összeszedtük azokat a szavakat, kifejezéseket, amelyek garantáltan rohamot okoznak minden igazi nyelvtannácinál. Lehet, hogy ön is rosszul tudta őket?
„Latin rendhagyó többesszámú főnevek. Első osztály. A legismertebbek: Larva- larvae, medium-media, phenomenom-phenomena. Rosszul csak félművelt analfabéták használják. Engem őszintén elkeserít az a fajta általános műveletlenség ami terjedőben van. A soraimat nem sértésnek szántam.”
Minden nyelvtannácik klasszikus toposza. Mert a média az a médium többes száma, és tovább-többesszámosítani, médiákat emlegetni minden prosztóság legalja. A helyzet az, hogy a média valóban a médium többes száma. A latinban. Nádasdy Ádám – és az ő szavát illik elfogadni nyelvi ügyekben – azt írja : „Aki a »médiák«-at a dupla többes szám alapján kifogásolja, az »az eredet csapdájába« esik (fallacia etymologica), amikor tehát megtudja egy kifejezés származását, és rá akarja kényszeríteni az idegen nyelv kategóriáit a magyarra. Csakhogy a nyelvek nem így működnek, nem mindig tisztelik a máshonnan átvett anyagot, hanem bedarálják a maguk rendszerébe.”
Vagyis a magyar nyelv nem latinul, hanem magyarul jelzi a többes számot, akkor is, ha egy szót a latinból vett át. A legegyszerűbben úgy ellenőrizhetjük ezt, hogy egyes vagy többes számú állítmányt teszünk-e hozzá: megírta a média, nem pedig megírták a média. Ennek értelmében azt a szót, hogy média, a magyar egyes számként kezeli. Ennek folyománya pedig, hogy a többes száma a médiák. Pedig milyen vicces lenne, ha a latinból átvett szavakat a latin szabályai és logikája szerint kezelnénk: például helytelen lenne az, hogy fóliák (a folia már alapban a folium többes száma), vagy az, hogy operák (az opera az opus többes száma), de még azt sem mondhatnánk, hogy filozófusnő (az -us végződés szigorúan csak férfit jelölhet).
„Gondoltam szólok: a billiárd az nem szám, hanem egy játék. Bár jobb, ha egy l-lel írják.”
Na, itt dupla kavarás van. Először is ott a biliárd, egy l-lel, ami valóban a zöld posztós asztalon dákókkal lökdösött golyók játéka. És van a billiárd, ami szám, a tíz tizenötödik hatványát jelzi. Azokban az országokban, ahol az úgynevezett hosszú skálát használják a nagy számok megnevezésére. Ilyen például Magyarország is, ahogy a britek kivételével egész Európa, plusz Latin-Amerika spanyol ajkú országai, és Afrikának az a része, ahol erős volt a francia befolyás. Eszerint ezerszeres szorzóval így jönnek a nagy számok: millió - milliárd - billió - billiárd - trillió - trilliárd - kvadrillió - satöbbi. A rövid skálát használó országok (a teljes angolszász és arab világ, plusz az oroszok) ennél kicsit jobban a latinra alapoznak, náluk a sor így néz ki: millió - billió - trillió - kvadrillió - kvintillió - szextillió - szeptillió.
A probléma forrása jól látszik: az angol billion szót milliárdnak kell fordítani, és nem billiónak, a trillió egészen mást jelent angolszászul, mint magyarul, billiárd pedig éppen hogy az angolban nincs (vagyis van, mert náluk két l-lel írják a zöld posztós asztalon golyólöködést). Mindezzel együtt mi még mindig jobban jártunk, mint például szegény kanadaiak, ahol mindkét rendszer használatos, attól függően, hogy épp angol vagy francia nyelvterületen vagyunk. Ja, és Kelet-Ázsiában megint más rendszert használ minden ország a maga hagyományai szerint.
Mennyivel egyszerűbb lenne az SI-előtagokat használni itt is, és egységesen megázni, gigázni és terázni! Igaz, az meg felvetné azt a problémát, hogy a szorzó ezer vagy a számítástechnikában megszokott kettő a tizediken, vagyis 1024.
„Honnan jön ez az »Adu-Dzabi«-zás? Kinek a fejiből pattant ki? Vagy csak a szokásos helyesírás és fogalmazásképtelenség? Mindegy, mit lehessen várni egy olyan hírportáltól, amelyiknek az ostoba újságírói képtelenek trágárság nélkül, legalább hármas helyesírással, magyarul fogalmazni.”
A külföldi városok és személynevek helyesírását a magyar nyelvtan alapesetben nagyon egyszerűen kezeli: úgy kell írni, ahogy az eredeti nyelvben kellett, és slussz. Igen ám, de mi a helyzet azoknál a nyelveknél, amelyek nem a latin ábécét használják? A cirill, a kínai, a japán? És az arab, ami a két nagyváros kapcsán a legtöbbször okoz agyérgörcsöt a nyelvtannáciknak? A szabály ilyenkor azt mondja, hogy a személyneveket és földrajzi neveket az egyes arab országokban meghonosodott mai kiejtés szerint írjuk át magyarra. Ez persze nem segít sokat – aki hallott már arabokat beszélgetni, jól tudja, hogy ez az a nyelv, aminek a hangkészlete a lehető legtávolabb áll a magyartól. Az arabot egyébként is kismillió dialektusban beszélik, így az egyes mássalhangzók kiejtésére is rengeteg verzió létezik. Abu-Dzabi városának nevében a „dz” hang is egy ilyen (az arab eredetiben egyébként ez a betű jelzi: ظ), ami ráadásul az arab nyelv legritkábban előforduló mássalhangzója. A Nyest.hu szakértője hosszasan magyarázza, hogyan is szól ez a hang, és arra jut, hogy talán a magyar z hangzóhoz áll a legközelebb.
Ettől függetlenül az angol átírásban a „dh” verziót választották, a magyarban pedig a „dz”-t. Hogy a kötőjel honnan jött, az maradjon a földrajzinév-bizottság titka, ami egyébként az 1993. június 9-ei 15. ülésén a 15/201. határozatban ezt a verziót fogadta el hivatalos magyar átiratnak. Dubaj esete ehhez képest tiszta sor, így ejtjük, ezért így írjuk – ügyet sem vetve arra, hogy az angolban Dubai.
“A nyelvtudomány szerint a "legoptimálisabb" helyett az "optimális" a helyes jelző. Az optimális ugyanis már felsőfok, nincs miért tovább fokozni. Jó, jobb, legjobb, azaz latinul: bonus, melior, optimus.”
Ha nagyon szőrözni akarunk, az optimális nem jelenti azt, hogy a lehető legjobb. A pontos definícióért az Index exkorrektorának, Don B-nek adjuk át a szót: „Az optimum egy rendszer működési paramétereinek olyan együttese, amely megszabott feltételek mellett elfogadható. Nem legjobb, hanem elfogadható. Pl. adott körülmények között egy kocsi optimális sebessége biztosan nem a »legjobb« sebessége. Ez egy (sőt több) elvi pont, amit a valóságban nem biztos, hogy el lehet érni. A optimálisabb következésképpen azt jelenheti, pl., hogy az elvi optimumhoz közelebb levő.”
Egyébként ha szigorúan logikai úton megközelítve nincs olyan, hogy legoptimálisabb, akkor olyan sincs, hogy legelső vagy legutolsó? Legeslegjobb? Nem mondhatjuk azt, hogy tökéletesebb? Dehogynem. Van legoptimálisabb is, annyi megszorítással, hogy az előfordulási helye az élő köznyelv, és nem matematikai szakszövegek. A köznyelvnek szüksége van olyan szuperlatívuszokra, amelyeknek logikailag nincs semmi értelmük – éppen azért, hogy ezzel mutassák meg, mennyire szélsőségesen, akár a logika határain túlra fokozott dolgot fejeznek ki.
Megjegyzendő, hogy a legoptimálisabbunkkal még mindig sehol nem vagyunk az angolhoz képest, ahol az Oxford English Dictionary szerint hivatalosan létező szó a bestest, ami tükörfordításban azt jelenti, hogy legjobbabb.
„Nem kezdünk és-sel mondatot, hülye firkász! Általános iskola harmadik osztály, te barom!”
Ez egy nyelvi babona, ilyen magyar nyelvtani szabály egyszerűen nem létezik. Ezúton intéznénk felhívást a magyar internet népéhez: akinek tudomása van olyan tankönyvről, nyelvi témájú tudományos munkáról, ami ezt nyelvtani szabályként említi, kérjük, juttassa el hozzánk!
De hát nekem ezt tanították az iskolában – szól a leggyakoribb ellenérv. Itt van a kutya elásva: fogalmazási, stilisztikai szabályként verik a gyerekek fejébe 7-8 évesen a tanárok, hogy ne úgy kezdjék minden egyes mondatukat, mint élőszóban szokták: és akkor, és aztán. Ez nagyon mélyen belénk tud épülni, megtanuljuk, hogy éssel (háttal, devel, bármilyen kötőszóval) nem szabad mondatot kezdeni, sőt idegesnek illik lenni, ha valaki mégis ezt teszi.
Pedig természetes dolog éssel kezdeni egy mondatot, ha az szervesen kapcsolódik az előzőhöz, vagy devel, ha ellentétes viszonyban van vele. Esetleg József Attilát is ki kéne javítani, mert azt írta, „És elkezdett az eső cseperészni / De mintha mindegy volna, el is állt”?
„Ravasz, az a róka. Ami a fegyvereken van az elsütőbillentyű. Hülyeindex.”
És nem torkolat, hanem csőszájfék. Nem géppuska, hanem szórlöveg. Nem géppisztoly, hanem gépkarabély. Nem füstölgő, hanem hamufelhőt kibocsátó vulkán. Nem daru, hanem emelőkosaras gépjármű. Nem rang, hanem rendfokozat. Nem sugárfertőzés, hanem sugármérgezés. A rakétát nem kilövik, hanem fellövik. Nem kanyarban halad a mozdony, hanem íven a tolatmány. Nem vicc, ilyen dolgok miatt szoktak reklamálni a legnagyobb komolysággal olyan emberek, akik a maguk szakterületéhez egyébként nyilván igen mélyen értenek, és tudják is, mi a különbség a ravasz és az elsütőbillentyű között. Valószínűleg nagyon jólesik nekik a tudat, hogy ismernek egy szaknyelvet, és kioktathatnak másokat. Miközben az autójukra ők is azt mondják, hogy autó, és kiütést kapnak, amikor a rendőrségi szóvivő a tévében kényszeresen személygépjárműzik.
Írja meg, mibe kötne még bele!