A vallásos emberek harmonikusabbak, életükkel elégedettebbek és boldogabbnak érzik magukat a vallástalanoknál – ezt sok kutatás kimutatta már idáig is. Ez alapján a hit, már ha az egyszerűen választható lenne, amiről bárki szabadon dönthet, racionális befektetés lenne még azoknak is, akik legfőbb céljuknak a saját boldogságuk maximalizálását tartják.

Mégsem mindegy, hogy milyen vallásosságról van szó. Vannak olyan hitelemek, amelyeknek a fő pszichológiai hatása, hogy megrémítenek. Egy friss nemzetközi kutatás eredményei szerint a hit a pokol valóságosságában kevesebb boldogsággal és kisebb elégedettséggel jár együtt. Igazából nagyon hinni sem kell benne, elég gondolkodni rajta, és máris rosszabbul érezzük magunkat.

Azim Shariff, a University of Oregon kutatója 63 országból származó adatokat hasonlított össze: azt kereste, hogy függ össze a megkérdezettek napi érzelmi állapota a vallási hitükkel. Nem egyszerűen arra volt kíváncsi, hogy valaki vallásos-e vagy sem, inkább vallásosságának stílusa érdekelte, leginkább a mennyország és a pokol létezésébe vetett hit hatása foglalkoztatta. Sokan persze mindkettőben vagy egyikben sem hisznek, de most éppen azok voltak a kutatás szempontjából legérdekesebbek, akik csak egyikben vagy másikban. Ilyenek is vannak: bár a kereszténységről azt is lehetne gondolni, hogy a mennyországot és a poklot kizárólag 2 in 1 csomagban kínálja fel, valójában a vallásosság stílusától is függ, hogy melyik hangsúlyozódik inkább.

Magyar adatok szerint (pdf) például nálunk az emberek nem egész negyede hisz a pokolban, a mennyországban viszont már egyharmaduk. A keresztény hittartalmak eltérő helyet foglalnak el a mai népszerűségi listán, amit egyébként Isten vezet a maga 67 százalékos indexével. Amíg a középkori halálkultuszokban a pokolbéli büntetések irányították a vallásos fantáziavilágot, az elmúlt évtizedekben a büntető istenkép helyett inkább a szerető, elfogadó Isten alakját hangsúlyozza több meghatározó vallási áramlat. Az ember bűnösségét és a rá váró túlvilági büntetéseket hangsúlyozó hagyományos vallásosságot ma sokan idegennek, ijesztőnek és frusztrálónak érzik.

A pokoltól való félelem Shariff eredményei szerint elég erőteljes: azok, akik azt mondják magukról, hogy hisznek a pokol létezésében, egyúttal boldogtalanabbnak is mondják magukat. Eszerint a „boldogok a hívők” tézis csak azzal a megkötéssel lehetne igaz, hogy nem a pokolba vetett hit határozza meg a vallásosságukat. A szomorúság és a pokol kapcsolata egyértelműnek tűnik, már csak az a kérdés, hogy mi az ok és mi az okozat.

A vasvillával szurkáló ördögök és az örök kárhozat gondolata önmagában sem túl vidám, de persze elvileg az is lehet, hogy fordítva áll a dolog: sötétkedvű emberek, ha vallási nevelést kaptak, eleve többet gondolhatnak a gyehenna tüzére az életvidámoknál. De az is elképzelhető, hogy sok országban egyszerűen az idősebbek vallásossága pokolcentrikusabb a fiatalabbakénál, és ők ettől függetlenül az életükkel sem elégedettek annyira.

A felfedezés, hogy a pokol nem boldogít, önmagában nem túl meglepő – de akkor miért van jelen mégis? Nyilván nem az egyéni komfortérzet kedvéért; a történeti magyarázat szerint a vallás egyik fő funkciója sokáig a társadalmi szabályok és a megfelelő viselkedés kikényszerítése volt, és ebben a túlvilági büntetéstől való félelem kulcsfontosságú volt. Bár ebből a szerepéből a vallás a modernizációval sokat veszített, a pokol társadalmi szinten továbbra is hatékony: azokban a fejlődő országokban, ahol a vallási gondolkodásban a túlvilági büntetés ma is meghatározó, nemcsak a bűnözési ráta alacsonyabb, de még a gazdasági növekedési ütem is magasabb az átlagosnál.