A fülzsír a jövőben mindenféle genetikai azonosításra szolgálhat. Képzeljük el az óvatlan betörőt, aki gumikesztyűs ujjával meggondolatlanul kisercint a füléből némi felhalmozott mirigyváladékot, amiből a helyszínelő pusztán érzékszervi vizsgálattal is sejthet valamit az elkövető származásáról. A különbség már ránézésre adott: az ázsiaiak és a bennszülött amerikaiak fülzsírja ugyanis jóval szárazabb és fehérebb, mint az átlagos európaié.

Ami ránk nézve némileg szomorú: a mi európai értelemben vett fülzsírunk (úgy is mint cerumen, latinos műveltségűeknek) nem csak ennyiben eltérő karakterisztikájú: büdösebb is, mint ázsiai barátainkké. Nem meglepő: hónaljszagban is durvábbak vagyunk, a fülzsír illatolásáért pedig ugyanazok a gének felelősek, mint az izzadásért. Még szerencse, hogy a történeti genetika szerint eredetileg mindenki büdös volt, a keletázsiai populációban úgy 2000 éve történt az a mutáció, ami miatt 98 százalékuknál nincs meg a számunkra természetesen férfiasan szagokhoz szükséges vegyület.

A nemzetközi hónaljszag-kutatás egyébként igen fejlett: a vonatkozó analízis alapján a hónalj tulajdonosának neme, kora és egészségi állapota is elég pontosan azonosítható a származásán kívül. Most ehhez zárkózhat fel végre az idáig méltatlanul elhanyagolt fülzsír-tudomány. Katharine Prokop-Prigge, a rasszok szerinti fülzsír-specifikumokat leíró kémikusnő az egyik lelkes élharcosa a területnek. A philadelphiai laboratórium kutatója a fülzsírra egyszerűen mint az „elhanyagolt testváladékra” utal, és azt reméli, hogy a további kutatások végre az őt joggal megillető polcra helyezik a matériát.