Ha vasalás közben telefonon hívják, és ön felveszi a vasalót, amivel szétégeti vele a fülét, illetve leteszi a vasalót, felveszi a telefont, és közben minden felgyullad, mert elfelejti, hogy otthagyta a vasalót, ön valószínűleg nem képes egyszerre több dolgot csinálni. (Ha felhívja a vasaló, és el tud vele beszélgetni, még nagyobb a gond, de ezzel ez a cikk nem foglalkozik.)
A figyelemmegosztási készséget és a több dolog egyidejű művelését multitaszkingnak is nevezik, ahogy angolul is, csak a magyar szóban egy Z betűvel több van. Mi is így fogjuk nevezni, mert ezt rövidebb leírni, mint a több dolog egyidejű művelését, ami túl papírízű és baromi hosszú.
Többnyire úgy tartják, hogy a nők jobbak a multitaszkingban, mint a férfiak: egyszerre tudnak odafigyelni a főzésre, a gyerekre, a rádióműsorra, és lehet, hogy közben még telefonálnak is, mégse ég le se a fülük, se a ház, se a vacsora. Viszont egy új kutatás kiderítette, hogy valódi multitaszkingra csak az emberek 2 százaléka képes.
Az köztudott, hogy a multitaszking erősen megosztja a figyelmet. Egy korábbi tanulmány szerint azok, akik vezetés közben a telefonjukat baszkurálják, legalább olyan rosszul és veszélyesen vezetnek, mint egy részeg. David Strayer, a mostani kutatás vezetője meg volt róla győződve, hogy természeti törvény, hogy az emberek rosszak a multitaszkingban, de egy nap egy nő meggyőzte az ellenkezőjéről – pontosabban arról, hogy vannak kivételek. A Cassie álnevű alanyról kiderült, hogy őt nem viseli meg a multitaszking, sőt, minél több feladatot kapott, annál jobban boldogult velük.
A New Yorker cikke szerint Cassie az emberiség azon 2 százalékához tartozik, akik szimultán több dolgot tudnak csinálni, méghozzá nagyon jól. (Strayer az ilyen személyeket supertaskernek hívja.) A kutatók most próbálják megfejteni, hogy milyen agyi sajátosságtól lehet valakiből supertasker.
A cikk legérdekesebb része, amikor Strayer kifejti, hogy azok, akik jónak hiszik magukat multitaszkingban, általában nem azok. Strayer több száz személyt kért arra, hogy értékeljék a saját multitaszking-képességeiket, de a teszteken – érdekes módon – mindig fordított arányosság volt a bevallott képességek és a nyújtott teljesítmény között. Ez nem hazugság volt az alanyok részéről, hanem önbecsapás – ők se tudták, hogy valójában mennyire rosszak.