Lakatos Imre neve jobban ismert nyugaton, mint nálunk. Pedig kevés magyarnak volt ekkora hatása: a tudományelmélet meghatározó alakja, aki megújította a tudományról való filozófiai gondolkodást. Bár témája, a matematika és a természettudományos elméletek fejlődése a nagy többségnek kínaiul van, előadásai tömve voltak neves londoni egyetemén. Hallgatói imádták, az ő szemükben humoros, magával ragadó és felvillanyozó zseni volt, aki a diáklányok rajongását semmilyen formában nem utasította el. Nem sokan sejtették, hogy élete során hat neve volt, és titkosszolgálatok szaglásztak utána Londontól Washingtonon át Budapestig.

Ez a brillírozó, szellemes és mindenki szerint kivételesen intelligens ember volt az egyik Lakatos. A másik az a figura, aki az ötvenes években a magyar tudománypolitika ifjú titánjaként nagyon magas szinten űzte a politikai intrikát, és ismerősei legalábbis ördögi, mefisztói, dosztojevszkiji alakként emlegették. Amikor egy kanadai magyar újságíró a kilencvenes években elkezdett interjúkat készíteni róla, volt, aki faggatózását még mindig azzal hárította el, hogy túl mély sebeket szakítana fel a visszaemlékezés. A szövevényes élettörténet időközben Alex Bandynak jó értelemben vett mániája lett, ebből született meg az angolul Chocolate and Chess címen megjelent, most magyarul is kiadott könyv. A sakk itt az emberi sorsok felett döntő politikai játszmákra utal, de hogy mi köze a sztálinizmusnak a csokoládéhoz, ahhoz kell némi magyarázat.

Cián és párthűség

Van itt egy Lipsitz Imre néven nem a legjobb időben született debreceni zsidó fiú, akinek a kivételes tehetsége már a középiskolában kitűnt. A tudomány mellett a marxizmus érdekelte főleg, elméleti alkat, de vagány is; a háborúban volt, hogy egy wehrmachtos katonai teherautóra kéredzkedett fel, ami zsidós fizimiskájú kommunistaként azért némi kalandvágyról árulkodik. Intellektusával és lehengerlő vitakészségével hamar vezetőféléje lett a kommunizmus felé kacsingató helyi tinédzsereknek. Kis önképzőkörükben a Tőke mellett egy Csokoládé című szovjet kötet volt a csoport kedvenc olvasmánya, és itt kezd érdekes lenni a dolog.

Ez a politikai fejlődésregény a szovjet államvédelem, a Cseka tisztjéről szól, akit ártatlanul halálra ítélnek, és mivel ő maga is elfogadja, hogy kivégzése a párt érdekét szolgálja, örömmel áldozza fel életét. A mozgalomért való önfeláldozást dicsőítő történet (szerzőjére a harmincas évek moszkvai tisztogatásaiban egyébként a főhőshöz hasonló sors várt) megérintette a debreceni fiatalokat. Lakatos a totális engedelmeskedést a „kispolgári erkölcsökön” való felülemelkedésként tálalta, de maga nem akart mártírrá válni, már csak saját eszébe, különleges vezetői szerepébe vetett hite miatt sem. Ehelyett egy 17 éves lányra hárult a feladat, hogy bizonyítsa párthűségét.

Amikor az Izsák Éva nevű lánynak a nyilas uralom alatt Nagyváradon bizonytalan lett a helyzete (attól tartottak, hogy kommunistaként le fog bukni, megfelelő búvóhelyet meg nem találtak neki), a csoport biztonsága érdekében öngyilkosságra kényszerítették. A halálos ítélet Lakatos saját ötlete volt, de azt a párt megfellebbezhetetlen határozataként közölte, és mivel számukra ő volt egy személyben a párt, azt a baráti társaság egésze elfogadta. Még a lány szeretője is megszavazta a döntést, beszerezték a ciánt, és Izsák Éva, vonakodva bár, de kiitta a halálos mérget. Az (ön)gyilkosság a lány után nyomozni kezdő nővére jóvoltából később kitudódott, volt is egy irgum-burgummal végződő párteljárás, de Lakatos később sem igazán bánta meg a dolgot, forradalmi tettként és a kommunista következetesség bizonyítékaként büszkélkedett vele.

Jezsuita Lenin-blöffök

A tragikus eset sok mindenről árulkodik, például a szektás kontrollvesztésről, az empátia teljes hiányáról, messianisztikus mániákról és egy beteges személyiség szuggesztív erejéről. Ezek a torz vonások Lakatosnál meghatározóak voltak, de a Csokoládé-gyilkosság tőle függetlenül is fontos történetet mond el, valamennyire a Rákosi-korszak egészére jellemzők ezek a politikai pszichopatológiák. A sokszor már túl részletes könyvből mozaikszerűen az is kirakható, hogy ez a kórkép hogyan hatalmasodott el. Utólag persze ebben is könnyű okosnak lenni, de amikor a háború utáni első néhány évben még a kommunisták is demokratának mutatták magukat, szinte mindenki hitt egy hosszabb demokratikus átmenetben. Ekkor még a harmincas évek sztálini terrorját átélő moszkoviták is arról beszéltek egymás között, hogy nem ismétlődhet meg mindaz a rémség, ami a Szovjetunióban a szemük előtt ment végbe.

Lakatosnak ekkor sem voltak skrupulusai, ő a kommunista hatalomátvétel éveiben mindent végrehajtott, amit kértek tőle, sokszor annál többet is. Igazi sztálinistaként, a Rákosi-féle pártvezetéstől még '49-ben is balra állva nyilván hitt is az eszméiben, de saját intellektusát a legmagasabbra tartva legalább ennyire személyes hatalomvágya mozgatta, amikor machinációival sorsokat tört kerékbe és járult hozzá a szellemi élet még úgy-ahogy álló bástyáinak lerombolásához.

Igazi buzgómócsing volt, mondják róla akkori ismerősei, akik tartottak is tőle mint életveszélyes figurától. Fanatikus volt, hitt abban, hogy a cél szentesíti az eszközt, „mindent kikalkulál, mindenki eszköz a szemében”, és emiatt egyszerre volt benne valami démonikus és szánnivalóan gyerekes a visszaemlékezések szerint. Ármánykodásban kedvét lelő inkvizítoralkatként mindig magának tartotta fenn az utolsó szót, ha kellett, blöffölt: nem létező Lenin-idézetekkel tromfolt rá ellenlábasaira, akik ezután nem mertek megszólalni. Emelkedő csillagzata révén a kommunista ifjúsági mozgalom vezetője lett, politikai komisszárként részt vett az Akadémia sztálinista átalakításában és az egyetemek lekáderezésében, nekiment többek között a burzsoának titulált pszichoanalízisnek – bár inkább terápiára lett volna szüksége. Még mindig csak 22 éves volt, amikor a főideológus Révai József az Eötvös-kollégiumba küldte, hogy belülről verje szét a gyanúsan polgári szellemiségű elitképzőt.

„Bágyadt entellektüelek otthonának tekintette, akik nem vesznek részt eléggé a mozgalmi életben. Ismertem, de nem akartam közelebbről megismerni” — mondta róla a könyvbemutatón a fiatalemberként Eötvös-kollégista költő, Lator László.

Az Eötvös-kollégiumot végül 1950-ben szüntették meg, ezt azonban Lakatos már nem nézhette végig. Őt is utolérte a párton belüli leszámolási hullám, a kollégium igazgatói lakásából (főleg az igazgató félelmetesen szexinek mondott 14 éves lánya miatt járt ide, a lány később beszervezett luxusprostituált, majd Kosztolányi-fordító lett, mielőtt teljesen tönkrement az élete – kis adalék a magyar történelemhez) vitte el éjjel az ÁVH. Hogy pontosan miért nyilvánították Lakatost trockistának, nagyjából mindegy is, de a legvalószínűbb verzió azért tanulságos: ő lett volna a Révai elleni per koronatanúja, de amikor Rákosi végül úgy döntött, mégsem lesz a Rajk-per után a kultúrcézár ellen is koncepciós eljárás, az addigra már korábbi atyamestere ellen dolgozó és őt mindenhol bemószeroló Lakatos lett a kézenfekvő áldozat.

Életem legjobb évei

Az Izsák Éva-ügyet is felhasználva a filozófust internálták, de hároméves fogsága alatt sem tört meg a kommunista hite. Recsken besúgó volt, és miután 1953-ban kiszabadult, a barátairól továbbra is jelentett. A sztálinizmus bűneit elítélő XX. kongresszus környékén vállalt megint aktívabb közéleti szerepet, ekkor már kifejezetten reformkommunistaként. Bizarr módon éppen ő javasolta a saját maga által szétvert Eötvös-kollégium újjáalapítását, szerepet játszott az '56-ot előkészítő Petőfi-körben, de könnyen lehet, hogy bátrabb gesztusai mögött az állt, hogy ekkor is provokátor volt valójában. A forradalom napjaiban óvatos duhajként bizakodott, de amikor sógora november első napjaiban öngyilkos lett (régi barátai számon kérték, amiért börtönbe juttatta őket), megrettent, és úgy döntött, nyugatra megy. Indulása előtt leleplezte magát legjobb barátja, a pszichológus Mérei Ferenc előtt: elmondta neki, hogy éveken keresztül jelentett róla és családjáról, a dekonspirációval valószínűleg az is célja lehetett, hogy a belügy később ne tudja zsarolni ügynöki múltjával.

Angliába került, Londonban a kor legnevesebb tudományfilozófusa, Karl Popper mellett dolgozott, és a hatvanas évekre tudományos értelemben befutott ember lett. Kint sokáig óvakodott a politikai témájú beszélgetésektől, és kerülte a kinti magyarokat, főleg azokat, akik Recsken fogolytársai voltak és ismerhették a múltját.

Sosem fogom elfelejteni a hosszú, megaláztatásokkal és félelemmel teli, elpocsékolt éveket a kommunizmus bűvöletében. Életem legjobb évei voltak, mikor ellene fordultam” – írta egyik vízumkérelmében.

Az anarchista csőcselék elhárítója

Bár eleinte úgy tervezte, előbb-utóbb hazajön, néhány év múlva már mindenestül angol akart lenni. Mégis hontalan maradt: bár többször kérte, nem kapta meg a brit állampolgárságot, pedig nagyon illusztris ajánlókat tudott felsorakoztatni. Az elutasításokra komoly oka lehetett a Home Office-nak. Mit sem sejtő új ismerőseivel szemben a nyugati titkosszolgálatok sok mindent tudtak magyarországi életéről, és tartottak tőle, hogy továbbra is a kommunista titkosszolgálatoknak dolgozik. Bár erről nem talált egyértelmű bizonyítékot, a Csokoládé-gyilkosság szerzője, Bándy Sándor azt gyanítja, hogy a magyar katonai elhárítás alkalmazta, talán egészen 1974-es haláláig.

Ez érdekes megvilágításba helyezné Lakatos '68-as szerepét is: a diáklázadások idején élesen szembefordult a radikális fiatalokkal, akiket egyszerűen anarchista csőcseléknek titulált. Konzervatív körökben ez akkor a kommunizmus mételyétől megszabadult ember tisztánlátásának tűnhetett, de az sem lehetetlen, hogy még ekkor is – a nyugati újbaloldallal szemben gyanakvó – szovjet elvárások szerint cselekedett. Lakatos személyisége élete második felében is elég homályos, az egyik legfontosabb Lakatos-mű címének parafrázisával: nincsenek bizonyítékok, nincsenek cáfolatok. A Csokoládé-gyilkosság egyik mottója még idekívánkozik: „Ne olyan országban kelljen élni, ahol a körülmények a legrosszabbat hozzák ki az emberekből.”