A pszichológusok szerint nem beteg S., azaz Sipos Pál, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola egykori tanára, hanem egyszerűen visszaélt a tanár-diák viszonyból fakadó hatalmi helyzetével. A traumát nagyon nehéz feldolgozni, az sem jó, hogy a bűncselekmény elévült: sokan pont ennyi idő után tudnak szembenézni a problémával, amiből kigyógyulni nem lehet, csak együtt élni vele. A magyar gyermekvédelmi törvénnyel nincs baj, de a 25 évvel ezelőtti szexuális visszaélések ma is megtörténhetnek újra. De akkor mi a megoldás? És miért hallgattak a molesztált gyerekek szülei?
Hatalmas hullámokat kavart pár napja a 444-en megjelent cikk, amelyből kiderült: 25 évvel ezelőtt, egy jó hírű budapesti elitgimnáziumban egy magyartanár, bizonyos S. molesztálta a rá bízott diákokat. S-ről hamar kiderült, hogy Sipos Pál, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola egykori tanára. Az egyébként köztiszteletben álló, kiváló szakembernek tartott pedagógus táborokat szervezett, ahol fura légkört alakított ki: voltak kiváltságosok és még kiváltságosabbak, aki pedig megpróbált kiszakadni, azt megbüntették, ha nem is veréssel.
Ezt a helyzetet kihasználva Sipos vadászott a rendezetlen családi háttérből származó 14-18 éves fiúkra, és éjszakai szeánszokon közös maszturbálásra, orális szexre vette rá őket. Bár a dolog szűk körben kiderült, és egy szülő fenyegetése után a magyartanárt azonnal eltávolították az iskolából, az áldozatok évtizedeik hallgattak. Mindeközben Sipos a köztévéhez került ifjúsági és gyerekműsorokat készíteni, ahol – bár ezt határozottan tagadja – szintén szexuálisan bántalmazhatott benne bízó fiatalokat.
Az ügyről, az áldozatok nehézségeiről két szakembert, Víg Sárát, a szexuális bántalmazások feltárásával foglalkozó Beszélj róla! projekt pszichológusát, és K. Németh Margit pszichoterapeutát kérdeztük.
Víg Sára szerint az eset pszichológiai szempontból teljesen más értelmezést kap, mint büntetőjogi szempontból. A büntetőjog azt mondja, ez az eset 25 év után elévült, felesleges róla beszélni is. „Érdekes ellentmondás, hogy pont ezért mernek róla most beszélni az érintettek: kvázi nincs tétje. Az, hogy az újságíró le tudott ülni ez elkövetővel beszélgetni, az is annak köszönhető, hogy mindketten tisztában voltak vele: rendőrségi vagy büntetőjogi következménye nem lesz most már”.
Pszichológiailag viszont nagyon is van hosszú távon következménye S. működésének: ebből a szempontból mindegy, hogy szexuális bántalmazásról vagy hatalommal való visszaélésről van szó, az sem számít, milyen idősek az áldozatok. „Itt 14-18 év közöttiekről beszélünk, de aki 18 év alatti, az mindenképpen gyerek: büntetőjogi és pszichológiai értelemben is. Sőt, a 18-at betöltött emberek is, olyan helyzetben, ahol a tanáruk visszaél a bizalmukkal, és kihasználja őket, gyereknek számítanak: hatalmi szempontból alárendelt viszonyban vannak”.
K. Németh szerint serdülőkorban annyi a különbség, hogy maguknak a gyerekeknek is megnő a szexuális fantáziájuk, kíváncsiságuk. Viszont teljesen más dolog, hogy a fantáziál valaki, mint az, hogy meg is történnek vele dolgok.
Víg szerint fontos leszögezni azt is, hogy Sípos pszichiátriai értelemben véve nem pedofil: a pedofília ugyanis egy betegség. „Aki szexuálisan bántalmaz vagy kihasznál egy nála gyengébb, fiatalabb, elesettebb embert, és visszaél a bizalmával, az pszichiátriai értelemben nem beteg. Sipos nem pedofil, hanem egy hatalmi helyzetben nagyon rosszul járt el."
Víg szerint maga az elkövetés és az, hogy, hosszú távon fenntartható egy ilyen helyzet, annak köszönhető, hogy az áldozatok nagyon ellentmondásos viszonyban állnak az elkövetővel.
Családtag barát, ismerős, szomszéd, pedagógus. Olyan, akihez pozitívan viszonyul a gyerek, és pont ezzel a bizalmi kapcsolattal él vissza az elkövető, és hozza az áldozatot olyan helyzetbe, ahol már nem egyértelmű, hogy mondhat-e nemet vagy sem. Ha hatalmi szempontból nézzük, egyértelmű, hogy nem mondhat nemet, hiszen alá van rendelve. Egy tanár-diák viszony is alapvetően ilyen. Önmagában mindenfajta intézmény által szentesített hatalmat nagyon könnyű kihasználni. Bárki megteheti, aki nála gyengébb vagy elesettebb emberek bizalmával visszaél – akár azért, mert személyiségszinten gyengébbek nála. Például egy szekta is ilyen lehet.
Olyan gyerekek találták meg ezt a tanárt vagy olyan gyerekeket talált meg ő, akik bizonytalan helyzetben voltak a családjukban; a szülei éppen válófélben voltak, nem volt apa a családban, így fogékonyak voltak arra, hogy biztos apafigurát keressenek. Ez a jelenség felnőttkorban is megfigyelhető: a felnőttek között is rengeteg bizonytalan ember van, nekik is arra van igényük, hogy olyan embert találjanak, akit maguk fölé helyezhetnek, tisztelhetnek, becsülhetnek, akár isteníthetnek.
Így gondolja K. Németh is: „Ebben az esetben ugyan 14 év feletti gyerekekről van szó, de itt is azt lehet mondani, hogy ezek a személyek, akik velük szemben ezt elkövetik, általában tiszteletre méltó, hierarchikusan fölöttük álló személyek, akiktől függtek”.
Víg szerint ezt a gyerekek között különösen könnyű elérni: a cikk utáni kommentekben és az áldozatok között is nagyon sokan azt mondták, hogy mindezzel együtt nagyon tisztelik Sipost, becsülik, továbbra is jókat gondolnak róla. „Ez jól mutatja azt az ambivalens érzést, ami nemcsak a szexuális visszaélés után, közben van a gyerekekben vagy az áldozatokban, hanem egész felnőtt korukban elkíséri őket: egyszerre szeretik és gyűlölik az elkövetőt” – mondja a Beszélj Róla! pszichológusa.
A szexuális bántalmazást alapvetően ugyanúgy élik meg a nők és a férfiak, és nemtől függetlenül nagyon hosszú traumát okozhat. A cikkből úgy tűnhet, hogy a lányok inkább bántalmazásként élték meg ami történt. Emögött viszont lehet az is,hogy a homoszexualitás mint tabutéma a fiúknál még egy nehézséget jelent. Többen bizonygatták, hogy ettől nem lettek homoszexuálisok: ez még egy plusz szégyellnivaló dolog, a férfiak még kevésbé tudnak szembenézni ezzel, értékvesztésként élik meg.
Személyiségfüggő, ki hogyan dolgozza fel a történteket, attól is függ, hogy milyen korban, mennyi ideig bántalmaztak valakit, illetve hogy mennyi idő telt el azóta. Utóbbi viszont nagyon csalóka kitétel.
Pont ezeket a sérüléseket nem gyógyítja be, csak valamilyen komolyabb szaksegítséggel, terápiával lehet megtanulni ezzel valahogy együtt élni. Meggyógyulni nem, mert nem lehet meg nem történtté tenni az eseményeket.
Személyiségfüggő az is, ki hogyan reagálna, ha Sipost bíróság elé állítanák. Valószínűleg legtöbbjüknek nem lenne elégtétel, teljesen másfajta pszichológiai mechanizmusnak kell működésbe lépnie ahhoz, hogy az illető eljusson oda, hogy azt mondja: rajtam az segít, hogy megbüntetik.
„A jog ennek nagyon ellene megy, mert az elévülés maga lehetővé teszi, hogy amikor valaki elér ide mondjuk egy terápiában, hogy szembenéztem, feldolgoztam, tudok vele találkozni, és azt akarom, hogy kapja meg a büntetését, akkor azt mondja neki a jogász, hogy már nem kaphatja meg, mert az eset elévült” – mondja Víg.
Sokan soha nem jutnak el idáig, inkább hallgatnak áldozatok és hozzátartozók is. Ez egy általános, társadalmi szintű mechanizmus, a szőnyeg alá söprés, ami az élet minden más területén is megfigyelhető. A szex ráadásul még mindig olyan tabutéma, hogy erre ez az automatikus válasz: ne foglalkozzunk vele. Ez valószínűleg még sokáig így is marad.
Ugyanakkor a mostani tényfeltárás úgy jöhetett létre, hogy az egyik áldozat felkereste az újságírót. Emögött lehet olyan hosszú távú hatás, hogy ezeknek az embereknek mostanra van olyan korú gyerekük, amilyen idősek ők voltak akkor.
– mondja Víg. Ez sokakban erősebb szorongást okoz, előhozza saját traumájukat, élményeiket. Nem biztos, hogy önmagában a nyilvánosság megoldás, de az egyértelmű, hogy a gyerekek védelme miatt érdemes beszélni a témáról, minden nyilvános megjelenés segít.
Nem könnyű felismerni az áldozatokat, nincs recept: nem tudjuk azt mondani, hogy akit bántalmaztak gyerekkorában, az adott módon viselkedik felnőttkorban. „Van, aki nagyon szorong, van, aki nagyon magányosnak érzi magát, van, akiben megemelkedett az agresszió, és azt próbálja különböző területeken kiadni, van, aki pánikbeteg lesz. Szorongás nagyon sok embernél előfordul, van egy nagyon bizonytalan érzés, hogy valami nem stimmel." A szakemberek szerint nagyon sokan nem is tudják összekötni a két eseményt: abúzus traumáját és a későbbi tüneteket.
Főleg, ha egy olyan nehezen értelmezhető, nagyon homályos körülmények között történt, mint a 25 évvel ezelőtti esetben: szerették Sipost, igazából nem is érezték azt, hogy erőszakot tesz rajtuk,
„Amikor évek múltán egyszer csak kiderül, hogy visszaélés áldozata lett valaki, az áldozatok sokszor magukat okolják. Úgy gondolják, hogy ők voltak a hibásak, ők voltak a csábítók, főleg a családon belüli erőszaknál, ami ödipális korban történik” – mondja K. Németh Margit. Szerinte nagyon gyakran ebben a körülbelül óvodás korban történik a visszaélés.
A szakember szerint, amikor később, egy terápián kiderül, hogy kiskorától folyamatosan bántottak valakit, úgy éli meg, hogy ő volt a csábító, és ő volt a rossz. Ez önmagában akkora bűntudatot okoz, ami beindítja a felejtést, hárítást, letagadást, és gondoskodik róla, hogy ez felnőtt korig tartson. Ez testi tünetekben is kifejeződhet, ami lehet alvászavar, nőknél gyakran evészavar.
Az áldozatok traumája érthető, de nagyon nehéz magyarázatot találni arra, miért hallgat ilyen esetekben a környezet. Nemcsak az áldozat részéről, de az egész családban letagadják a szexuális visszaéléseket. „Önmagával azzal nagyon nehéz mit kezdeni, hogy a gyerekem ilyen helyzetbe került, és én nem tudtam megvédeni” – mondja Víg.
A pszichológus szerint ezért nagyon furcsa, hogy amikor ez már ennyire egyértelmű lett, és kiderült, akkor is azt választották a szülők, hogy nem csinálnak országra szóló botrányt, hanem fű alatt, négyszemközt elintézik a tanárral, hogy tűnjön el. „Az én értelmezésemben ezzel nagyon felelőtlenül jártak el, mert elmehetett volna egy másik iskolába tanítani. Némi időkihagyással, valamilyen szinten ez is történt” – mondja a szakember.
Más kérdés, hogy mennyire működik. Ma már a gyermekjogi törvények és a gyermekvédelem erősebb: az iskoláknak jelzési kötelezettségük van.
A kérdés az, hogy hogyan szereznek róla tudomást: a fizikai bántalmazásnak látható jelei vannak, a szexuálisnak nincsenek. A gyerek viselkedése viszont megváltozik, de erre már nagyon nehéz figyelni.
Víg szerint az intézmény felelőssége hatalmas. „25 évvel ezelőtt minden más volt, de én ma is el tudom képzelni ezt a történetet. El tudok képzelni egy olyan kis közösséget, ahol a hatalmi személy olyan légkört teremt, akár nem is feltétlenül tudatosan, ahol nagyon könnyen belecsúsznak egy olyan hatalmi visszaélésbe, aminek része lehet a szexuális visszaélés is. Az iskola jó híre, a családok jó híre, a gyerekek lelki nyugalma érdekében valószínűleg minél halkabban és minél gyorsabban intéznének ma is egy ilyen dolgot” – mondja Víg.
Viszont éppen most tehetünk ellene: a szexuális visszaélésnek olyan témává kell válnia, amiről lehet beszélni. A szakember szerint a gyereknek pedig egész kis korban meg lehet tanítani, hogy a testük a saját tulajdonuk. Emellett prevenciós programot kellene létre hozni. Ma sem a pedagógusképzésben, sem a pszichológusképzésben nincs ilyen tanfolyam. Nem tudják, honnan ismerhetnek fel jeleket, milyen intő jelek lehetnek, hogy ennek a lehetősége fennáll.
Ezek a jelek pedig általában inkább helyzetekből adódnak, amikkel visszaélhetnek: nem lehet profilt felrajzolni az elkövetőkről. Sok esetben, mint Siposnál is, nem beteg emberekről van szó. Az egyetlen közös vonás (70-80 százalékra igaz), hogy az elkövető maga is szexuális visszaélés áldozata volt gyerekként.