A mézelő méhek – különösen a fiatal példányok – roppant érzékenyek a hőre, ezért a fajfenntartás érdekében ki kellett fejleszteniük egy módszert, amivel még a legnagyobb kánikulában sem üti meg a guta az új generációt.

A fiatal egyedek fejlődéséhez a kaptár megfelelő részén 32 és 35 Celsius-fok között kell tartani a hőmérsékletet, ez a feladat pedig a jóval strapabíróbb dolgozókra hárul. A kifejlett példányok hideg időben izmaik összehúzásával termelnek hőt a kaptárban, a forróságban pedig legyezéssel, vagy folyadék permetezésével hűtik le a lárvakamrát. Szélsőséges esetben az akár 50 Celsius-fokot is kibíró dolgozók még tovább mennek: saját testüket szorítják a kamra falához, hogy felfogják a beszivárgó hőt.

Philip T. Starks, a Tufts Egyetem biológus professzora arra volt kíváncsi, mit kezdenek a dolgozók az így átvett hővel, ezért kutatótársaival hét méhkolónia viselkedését vizsgálta meg. A kísérlet lényege az volt, hogy a hét, plexikeretbe zárt aktív méhkas lárvakamráit tizenöt percen keresztül hevítették színpadi reflektorokkal, majd hőkamerákkal megvizsgálták az odabent végbement változást. Ahogy az várható volt, a dolgozó méhek szinte azonnal rátapadtak a lárvakamra falára, elviselhetővé téve a benti hőmérsékletet. A lámpák kikapcsolása után tíz perccel ugyanakkor szinte semmiféle egyenlőtlenség nem mutatkozott a hét kaptár belső hőmérsékletében, ellentétben a szintén egy ponton felhevített, üres nyolcadik kaptárral.

Valószínű tehát, hogy a dolgozók úgy szóródtak szét az első tizenöt perc után, hogy az átvett hőt egyenletesen osszák el a kaptár többi részén, így pedig rövid időn belül kiegyenlítették a belső hőmérsékletet. Starks szerint a méhek viselkedése leginkább az emlősök keringési rendszeréhez hasonlítható, a kísérlettel pedig igazolták, hogy a kaptár valóságos szuperorganizmusként működik abban az értelemben, hogy a kolónia egyes tagjai speciális feladatokat látnak el a kollektív túlélés érdekében.