Az 1950 DA nevű aszteroida valójában nem is egyetlen szilárd égitest, hanem eddig nem látott sebességgel forgó kőtörmelék-halom, és a kutatók még nem pontosan értik, hogy az egyes darabjai miért nem szakadnak el az egésztől és repülnek szét a világűr különböző irányaiba.

Az 1950 DA viszonylag gyors aszteroidának számít a maga 2,2 éves Nap körüli keringési idejével, de ennél különösebb, hogy 2,1 óránként fordul meg a tengelye körül, ami 0,1 órával gyorsabb, mint amit korábban a legnagyobb olyan sebességnek tartottak, amely mellett a centrifugális erők még képesek összetartani egy törmelékből álló aszteroidát. A kisbolygó hőképeit és keringési mintázatát elemezve a kutatók arra jutottak, hogy ilyen keringési sebesség mellett már gyakorlatilag negatív gravitáció lép fel.

A Knoxville-i Tennessee Egyetem kutatói most azt feltételezik, hogy az aszteroidát a van der Waals-erők, vagyis a molekulák vagy azok részei közötti, az elsőrendű kémiai kölcsönhatásoknál gyengébb összetartó erők tartják egyben. Ilyen típusú kölcsönhatást eddig aszteroidák esetében még nem tapasztaltak.

A 2013. februári cseljabinszki aszteroidabecsapódás után megújult az érdeklődés az iránt, hogyan lehetne kezelni egy potenciális becsapódás veszélyét. Annak megértése, hogy mi tartja össze ezeket az aszteroidákat, segíthetnek a jövőbeni védelmi stratégiák kidolgozásában.

– mondta el a kutatásban résztvevő Ben Rozitis, aki szerint ha valóban a van der Waals-erők jelentik a magyarázatot, ez azt is jelentheti, hogy nagyon kis behatás is elég lehet az ilyen aszteroidák teljes elpusztításához.

Az 1,3 kilométer átmérőjű kisbolygóról először 2002-ben lehetett szélesebb körben hallani, amikor csillagászok megállapították, hogy 1:300-hoz az esélye, hogy 2880-ban a Földbe csapódjon. Azóta az előrejelzést módosították: a találkozás valószínűsége 1:19800-hoz.