Október végén indul a HBO-n a Terápia második évada. Az izraeli licenc alapján készült első évad után az elmúlt évek egyik legjobb magyar sorozatáról beszélhettünk, és a feszült kamaradrámák általában is felkeltették a közönség érdeklődését a pszichoterápia iránt. De mi is az a terápia? Milyen típusai vannak? Mennyire használ? Pszichológus vagy pszichiáter vezetheti? Csak beteg emberek járnak terápiába? Utánajártunk.
A pszichoterápia fogalmát egyszerű meghatározni: kommunikáció útján történő gyógyítást jelent. Alapesetben a kommunikáció alatt beszélgetést értünk, bár vannak olyan terápiás formák – művészetterápiák, táncterápiák –, ahol a beszélgetés mellett vagy helyett a kommunikáció más formája is megjelenik.
Az alapötlet a híres osztrák neurológustól, Sigmund Freudtól származik: ő volt az, akiben először vetődött fel, hogy
Évszázadokkal korábban sámánok, szerzetesek, papok és egyéb segítők már változatos módon alkalmazták a szavak erejét a különböző korokban. De Freud volt az, aki először tekintett orvosi szemmel a dologra, kidolgozta a módszer elméletét és gyakorlatát.
– Hány pszichoterapeuta kell egy villanykörte kicseréléséhez?
– Nos, ön szerint mennyi szükséges?
Azóta az elmélet sokat változott, a gyakorlat rengeteget finomodott, és egymással szemben álló iskolák különféle új módszereket is kidolgoztak. Jelenleg több mint kétszáz pszichoterápiás módszer létezik, habár ezek között igen sok az átfedés. A Magyar Pszichoterápiás Tanács jelenleg tizenöt módszert akkreditál – azaz ezekről azt gondolják, hogy nem kuruzslás, hanem valódi, hiteles, hatékony módszer.
Az elmúlt száz évben Freud egyes állításait cáfolta, másokat megerősítette vagy finomította a modern tudomány. Kiderült, hogy az ember valóban nem emlékezhet traumatikus emlékekre, viselkedését mégis befolyásolhatják ezek. Ugyanakkor ma azt gondoljuk, hogy rengeteg emlékünk, érzésünk azért nem tudatos, mert szavakkal nem megfogalmazható dolgokról van szó: nem elfojtottuk ezeket, hanem természetüknél fogva nem tudatosak. Olyanok, mint a biciklizés, nehezen elmagyarázható, automatikus viselkedésmódok. Ezeknek a viszonyulásoknak egy része gyermekkorunkból származik: életünk első éveiben tanuljuk meg ugyanis, hogy hogyan működnek az emberi kapcsolatok. Ezek egy része később korrigálódhat, másokat életünk végéig magunkkal hordozunk. A pszichoterápia célja tehát nem csupán a tudattalan élmények tudatosítása, hanem az úgynevezett implicit, azaz szavakkal úgysem megfogalmazható kapcsolati tudás lassú, fokozatos megváltoztatása is.
Freud pszichoanalízisnek nevezte el a módszerét, mivel úgy vélte, a személyiség alaposabb megismerésével, analízisével lehet elérni a gyógyulást. Úgy gondolta, hogy a problémáinkért a személyiségünkben lévő belső konfliktusok felelősek, amelyeknek egy jelentős részéről ráadásul tudomásunk sincs. Elmélete szerint a vágyaink, gondolataink egy jelentős része tudattalan, azaz még saját magunk előtt is ismeretlen, bevallatlan. Ezek a vágyak sokszor ellentétesek azzal, amit tudatosan gondolunk, és a köztük lévő összeférhetetlenség és harc okozza a páciens tüneteit.
Freud egyik híres páciense például szeretett volna hozzámenni egy nála idősebb férfihoz, de az esküvő közeledtével egyre több furcsa testi tünetet tapasztalt magán, míg végül kiderült, hogy istenigazából irtózik a pasastól, csak a társadalmi normáknak akart megfelelni. Hasonlóan tudattalanok maradhatnak bizonyos gyermekkori emlékeink, Freud főként a gyermekkori szexualitással kapcsolatos traumatikus vagy szégyenletes emlékeket hangsúlyozta, amelyeket magunk előtt is eltitkolunk, létezésük mégis szenvedést, tüneteket okozhat.
Az analitikus terápia klasszikus esetben úgy zajlik, hogy a páciens heti több alkalommal mesél magáról a terapeutának, a terapeuta figyelmesen hallgat, a meséből kihámozza a beteg előtt nem tudatos konfliktust, bevallatlan vágyat, elfelejtett emléket, gondolatot, és ezt megmondja neki. Ezt a terápiás formát nevezzük értelmezésnek, a páciens erre adott reakcióját pedig belátásnak. Freud és követői évtizedekig úgy gondolták, hogy a belátás az, amitől az ember meggyógyul: rájön, hogy „jaaa, én nem is akarok hozzámenni az öreg csávóhoz, csak meg akartam felelni a szüleimnek”, és ettől egy csapásra elmúlik a gyomorfájása, a depressziója meg az alvászavara. A modern pszichoanalitikusok nem vetik el ezt teljesen, de emellett kulcsfontosságú szerepet tulajdonítanak a páciens és a terapeuta közötti terápiás kapcsolatnak, a kettejük között történő összehangolódásnak. A valódi változás vagy gyógyulás
Freud modern követői napjainkban többnyire úgynevezett pszichoanalitikusan orientált vagy dinamikusan orientált terápiát végeznek. Ez azt jelenti, hogy a freudi alapelveket, többek között a tudattalan szerepét észben tartva dolgoznak, ugyanakkor nem a klasszikus analitikus elrendezést használják: míg Freud betegei díványon feküdtek, a terapeuta mögöttük ült, és heti 3-5 alkalommal kellett járni, addig az analitikusan orientált terapeuták széken, szemben ülnek a pácienssel, és heti 1-2 alkalmat is elegendőnek tartanak.
– Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez?
– Kettő. Az egyik becsavarja, a másik fogja a péniszt. Akarom mondani, a létrát.
A dinamikusan orientált terápiák többnyire sokáig (évekig) tartanak, és inkább olyan esetekre valók, amikor nem egy konkrét tünetet akarunk meggyógyítani, hanem a személyiség egészén szeretnénk változtatni, ha az emberi kapcsolatokkal, az érzelmekkel van probléma, vagy éppen mélyebb önismeretre vágyik az illető.
A második nagy pszichoterápiás iskola a kognitív viselkedésterápia, amely két módszer: a viselkedésterápia és a kognitív terápia ötvözete. A viselkedésterapeuták az analitikusok nagy ellenségeként úgy gondolták, egyáltalán nem kell azzal foglalkozni, mi van az ember fejében,
Azaz a közlekedési fóbiásnak először képeket mutatunk metrókról, majd lemegy a mozgólépcsőn a terapeutával, ha ez már jól megy, akkor egyedül, majd utazik egy megállót a terapeutával, majd egyedül, amíg be nem gyakorolja az új viselkedést annyira, hogy képes legyen elbékávézni Újpest-központból Pesterzsébetre. Ha ez a módszer a kutyaidomításra emlékeztet minket, nem tévedünk nagyot: a korai viselkedésterapeuták sokat merítettek Pavlov csengettyűs kutyáinak esetéből.
– Hány viselkedésterapeuta kell egy villanykörte kicseréléséhez?
– Egy sem. Csak helyezd el más világító villanykörték között. A deviáns körte idővel módosítani fogja a viselkedését.
A kognitív terápia alapvetése, hogy gondolkodásunkban vannak bizonyos előfeltételezések, sémák a világról, és ezek alapján értelmezzük környezetünket. Ezek a sémák azután a további tapasztalatainkat is meghatározzák, így önmagukat fenntartva, erősítve, hiszen ezen a szűrőn keresztül látjuk a világot: aki úgy érkezik Budapestre, hogy építészeti remekműveket fog látni, az a műemlék épületek lenyűgöző részleteivel lesz elfoglalva, ezeket fogja nézni és fotózni, és nagy eséllyel szép városnak tartva a helyet utazik haza. Ezzel szemben aki azzal a sémával érkezik, hogy pár napot majd valahogy át kell vészelnie itt a kelet-európai gettóban, az nagyobb eséllyel fogja észrevenni a hajléktalant, a kutyaszart, a graffitiket és a füstölő metrót, emlékeiben is ezek maradnak meg és kisebb eséllyel lesz végül fotóalbuma klasszicista homlokzatokról.
Ezek a sémák, előfeltételezések lehetnek annyira erősek és annyira negatívak is, hogy akadályozzák az örömteli életet vagy az egészséges emberi kapcsolatok kialakítását, és ilyen esetekben a terapeuta célja a sémák felismerése és korrigálása. Például, ha Katalinnak az a hiedelme, hogy őt nem lehet szeretni, akkor ha élete során valaki mégis szeretettel fordul hozzá, azt nem fogja tudni elhinni: észre sem veszi, vagy azt gondolja, félreérti a helyzetet, vagy csak át akarja verni az illető, összetéveszti valakivel, csak megdugni akarja, a pénzére pályázik, esetleg valóban szereti, de ha jobban megismerné, úgyis kiszeretne belőle. Ha Katalin elég komolyan ragaszkodik ahhoz, hogy sémája alapján szemlélje a hozzá közeledő embereket, akkor jó eséllyel magányos, szomorú élet vár rá.
A kognitív terápia ezeket a negatív sémákat azonosítja be és igyekszik őket megváltoztatni, a terápia ugyanakkor nem szimplán pozitív gondolkodást jelent.
csak akkor gondolja azt, hogy a kollégái egytől egyig utálják, a nők megvetik, a szomszédok pedig körberöhögik, ha ez tényleg így van, de vegye észre az ezzel ellentétes, a sémájába nem passzoló eseményeket, kapcsolatokat is.
A kognitív és a viselkedésterápiát gyakran kombinálják. Ez a fajta terápia az analitikusnál többnyire rövidebb, 10-20 ülés, és jóval strukturáltabb: a kliens nemcsak úgy beszélget arról, ami épp eszébe jut, hanem házi feladatokat kap, gyakran kérdőívek, munkafüzetek, máskor gyakorlati feladatok formájában. Ez a terápiás forma főként körülírt problémákra jó, kevésbé a teljes személyiség változtatását célozza, nem annyira önismereti jellegű, és sok munkát kíván a pácienstől.
– Hány jungiánus terapeuta kell egy villanykörte kicseréléséhez?
– Egy sem. A belső egyensúly eléréséhez el kell fogadnunk az árnyékot.
Az említett nagy iskolákon kívül még számtalan terápiás forma létezik, amik vagy a fent leírt két nagy elméletből fejlődtek ki valamilyen úton-módon, vagy ezektől független találmányok. Ilyenek például az integratív pszichoterápia, a hipnózis, az analitikus rövidterápiák, a sématerápia, a dialektikus viselkedésterápia, az interperszonális pszichoterápia, a pszichodráma, a mozgás- és táncterápia, és még sorolhatnánk egy ideig.
Mégis, kik azok a pszichoterapeuták és hol vannak? A szomszédasszony például elment az SZTK-ba a pszichiáterhez, de az nem beszélgetett vele se a tudattalanjáról, se a negatív sémáiról, csak felírt egy receptet, és még karosszéke sem volt, nemhogy díványa. Vagy pszichológushoz kellett volna mennie?
A helyzet kissé bonyolultabb:
A kétféle szakember eredetileg különböző dolgokat tanul: a pszichológusok bölcsészkarra járnak és személyiségelméleteket meg effélét tanulnak, gyógyszert pszichológus nem adhat. A pszichiáter orvos, orvostudományi egyetemre járt, ahol anatómiát meg sebészetet meg belgyógyászatot tanult, majd általános orvosként diplomázott, ezután pszichiátriai szakvizsgát tett. A szakvizsga után, ha az illető pszichoterápiával is akar foglalkozni, egy hároméves, fizetős képzésen kell részt vennie és pszichoterapeuta ráépített szakvizsgát tennie. A főbb módszerek alapjait a pszichoterapeuta-képzésben megtanítják, de egyes módszerek ettől különböző vagy plusz tanulást is igényelnek. Vagyis ha egy pszichológus vagy egy pszichiáter mondjuk kifejezetten pszichoanalitikus terápiát szeretne csinálni, akkor azt néhány éves, saját élményt is tartalmazó képzésen tudja elsajátítani. Ha hipnózist, mozgásterápiát, egyéb terápiás technikákat is megtanulna, akkor további tanfolyamok várnak rá, nem kevés pénzért.
A fentiekből adódóan nem lehet megmondani, hogy a pszichiáterből lett pszichoterapeuta vagy a pszichológusból lett pszichoterapeuta jobb-e, melyikük tud többet, hiszen bármelyikük megtanulhat több terápiás módszert, de dönthet úgy is, hogy egyfajta módszert alkalmaz és abban válik profivá. Ez nem minden: a modern pszichoterápiás kutatások ráadásul arra a kissé meglepő következtetésre jutottak, hogy nem is olyan fontos, milyen módszert választunk. A pszichoterápia sikere ugyanis csak kis részben függ a választott módszertől – azaz attól, hogy kognitív terápiába vagy analitikusan orientáltba vagy másmilyenbe megyünk el a problémánkkal.
Az egyes pszichoterápiás módszerek hatékonyságát összehasonlítva az elmúlt évtizedek kutatásai meglepő eredményre jutottak: kiderült, hogy a különféle módszerek egyaránt eredményesek a legtöbb kórképben. Ezt a jelenséget „Dodó-ítéletnek” is nevezik a szakemberek, az Aliz Csodaországban című könyv egyik szereplőjére utalva: Dodó madár futóversenyt rendez, de a versenyen a célba éréstől függetlenül mindenkit győztesnek ítél és mindenki nyereményben részesül. Azaz mindenfajta vizsgált pszichoterápiás módszer hatékonyabb annál, mintha nem kezelnének valakit (fontos leszögezni, hogy az efféle kutatásokban általában a nagy múltú, közismert módszerek szerepelnek, mint kognitív terápia, analitikus terápia – a ma még ismeretlen pszichológus által a múlt héten feltalált új módszer ettől még nem biztos, hogy ugyanúgy hatásos).
De akkor mitől függ, hogy használ-e a terápia vagy sem? Az elmúlt évtizedekben a kutatók sokféle pszichoterápiás hatótényezőt beazonosítottak, és úgy tűnik, ezek a tényezők jó esetben – vagyis ha jól csinálják – mindegyik módszerben jelen vannak. Ha rosszul csinálják, akkor meg bármelyik iskolába tartozó terápiából hiányozhatnak.
A pszichoterápiás kapcsolat bizonyítottan hatékony elemei a terápiás szövetség és az empátia – azaz, azok a terápiák, amelyekben ezek a tényezők megvannak, általában hatékonyak, azok pedig, amiben nincsenek meg, nem igazán használnak – függetlenül attól, hogy terapeutánk analitikus, kognitív vagy a többi kétszáz módszer közül követ valamit.
– Hány pszichoterapeuta kell egy villanykörte kicseréléséhez?
– Csak egy, de a körtének is akarnia kell a változást.
A terápiás szövetség megléte jelentősen javítja a pszichoterápia sikerét, hiánya pedig kifejezetten káros. De mitől lesz jó a terápiás szövetség? A kutatók szerint ehhez három feltételnek kell teljesülnie: egyetértés a terápiás célokban, egyetértés a terápiás feladatokban, valamint a terápiás kapcsolat minősége. Elsőre talán nehéz elképzelni, hogy nincs egyetértés a terápiás célok, feladatok terén, hiszen nyilván a terapeuta és a páciens is azt akarja, hogy az utóbbi jobban legyen. Csakhogy nem mindegy, mit értenek ez alatt, és mit gondolnak arról, hogy ezt hogyan érhetik el.
Ehhez az szükséges, hogy a terápiás célt és a feladatokat az első ülések egyikén tisztázzák, és ha később bármelyikben bizonytalanság támad, akkor újra és újra beszéljék meg ezeket.
Például egy pánikbeteg páciens terapeutához fordulhat azzal a céllal is, hogy gyorsan tanuljunk valami egyszerű technikát, ami elmulasztja a pánikrohamokat, de azzal is, hogy tárjuk fel, mitől vannak ezek, és összefüggenek-e azzal, hogy őt gyerekkorában verték a szülei, most meg csalja a férje. Ha az első ülésen a célokat nem tisztázzák, akkor lehet, hogy a páciens türelmetlenül várja, mikor tanulunk már relaxálni, és nem érti, miért faggatja a terapeuta heteken át az anyjáról. Vagy fordítva. A módszert, vagyis azt, hogy kinek mi lesz a feladata, szintén meg kell beszélni – ez terápiás módszerenként eltérő lehet, analitikusan orientált terápiákban a pácienstől általában azt kérjük, meséljen magáról, különös tekintettel a jelenlegi és múltbéli kapcsolataira, érzelmeire, beleértve a gyermekkorát is, míg kognitív terápiában gondolatnapló vezetését, a negatív sémák megfigyelését, jegyzetelését várjuk el.
A Terápia című sorozat terapeutája például egyes esetekben kissé lazán kezeli ezt a kérdést: a páciens csupán szakvéleményért fordul hozzá, ő pedig feltáró típusú pszichoterápiába kezd anélkül, hogy ennek célját vagy módszerét egyeztetné a pácienssel. A célok és a feladatok világos megfogalmazása mellett a terápiás kapcsolat is meghatározza a sikert, azaz az, hogy a páciens és a terapeuta szót ért-e egymással, tudnak-e együtt dolgozni. Különösen fontos, hogy ha a terápiás kapcsolat épp megromlik (azaz a kliens és a terapeuta félreértik egymást, sértődés, egyet nem értés van), akkor azt képesek legyenek megbeszélni és helyrehozni.
A terápia sikerét emellett nagyban meghatározza az úgynevezett empatikus visszajelzések mértéke is. Míg az empátia a laikus nyelvben nagyjából együttérzést jelent, a szaknyelvben egy tanulható technikát értenek alatta, mégpedig azt, amikor a terapeuta megérti, hogy a páciens épp most mit érez, és ezt szavakkal megfogalmazva vissza is jelzi neki. Az empatikus beavatkozás célja szavakba önteni a páciens érzelmeit, így a páciensek élményei elmélyülnek azáltal, hogy a visszatükrözött, szavakba öntött érzéseken képesek elgondolkodni. Az empatikus visszajelzéstől különbözik az értelmezés nevű technika: ez az, amikor a terapeuta észrevesz valami összefüggést, amit a páciens nem tud magáról, és ezt közli vele. A Terápia egyébként sok tekintetben profi terapeutája talán kissé túl sokat értelmez és keveset empatizál: ha ivós játékot építenénk rá, inkább akkor lenne érdemes lehajtani egy felest, amikor András értelmez, és nem akkor, amikor empatikus visszajelzést ad – utóbbi esetben túl józanok maradnánk. Jöjjön három-három példa, hogy érthetőbb legyen.
Empatikus visszajelzés:
Páciens: - Maga meg mit dumál nekem, köcsög!
Terapeuta: - Úgy érzem, most hirtelen nagyon dühös lett rám.
Páciens: - Azt hiszem, anyám sose szeretett igazán.
Terapeuta: - Nagyon nehéz lehetett ezt megélni Önnek.
Páciens: - Úgy össze vagyok zavarodva.
Terapeuta: - Sokféle érzés kavarog magában, és nehéz őket megfogalmazni.
Értelmezés:
Páciens: - Maga meg mit dumál nekem, köcsög!
Terapeuta: - Maga most amiatt haragszik, mert az apjára emlékeztetem.
Páciens: - Azt hiszem, anyám sose szeretett igazán.
Terapeuta: - De, az anyja szerette magát, csak rosszul fejezte ki. És most maga az anyjával kapcsolatos érzéseit vetíti a feleségére is és ez problémát okoz a házasságukban.
Páciens: - Úgy össze vagyok zavarodva.
Terapeuta: - Ez azért van, mert a főnöke bizonytalanságban tartja, ugyanúgy, ahogy a válásuk idején a szülei.
Talán elsőre nehéz elhinni, hogy az első, látszatra sokkal egyszerűbb visszajelzési forma a hatékony, és az okos értelmezések kevésbé, mégis ez a helyzet. A páciensek ugyanis akkor hajlamosak elhinni és beépíteni az életükbe egy-egy felismerést, ha fokozatosan, ők maguk jönnek rá arra – ebben az empátiás visszajelzés sokat tud segíteni, hiszen lehetőséget ad a páciensnek arra, hogy a saját tempójában megismerje a saját érzéseit, gondolatait. Az értelmezés sem az ördög műve, gyakran ez is igen hasznos lehet, csak önmagában kevés, és ha a terapeuta rosszkor mondja, simán lepereg a páciensről, meg se hallja, hülyeségnek tartja vagy elfelejti.
A pszichoterápia alapesetben két egymással beszélgető ember között zajlik, de ettől eltérő elrendezések is léteznek, sőt esetenként hatásosabbak lehetnek az egyéni terápiánál. Ilyenek a csoportterápiás módszerek: a csoportterápia ugyanis az egyénitől eltérő hatótényezőkkel rendelkezik, így számos előnye is lehet az egyéni terápiákhoz képest. Sokféle csoportterápiás módszer ismert: analitikus és kognitív viselkedésterápiát is lehet csoportban végezni, és vannak kifejezetten csoportra tervezett technikák (pl. a pszichodráma vagy a mozgás- és táncterápia). Nem egyéni, de nem is csoportmódszer a párterápia és a családterápia, ami kifejezetten az abban részt vevő személyek kapcsolatának javításában nyújt segítséget. A beszélgetésen kívül egyes terápiás iskolák más módszereket is bevetnek, ami általában a szavakkal meg nem fogalmazható élmények elérését segíti elő. Ilyen a mozgásimprovizáció a táncterápiákban, a festés, rajzolás, zene a művészetterápiákban, vagy éppen a relaxáció és a hipnózis.
A pszichoterápia hatékonyságát egyes pszichiátriai kórképekben már bebizonyították: ilyen a depresszió, a szorongásos zavarok, a pánikzavar, kényszerbetegség, fóbiák, evészavarok. Érdekesség, hogy ezekben a kórképekben a pszichoterápia okozta agyműködésbeli változás megfelelő diagnosztikus módszerekkel, például funkcionális MRI-vel is kimutatható . Ezeket a betegségeket ugyanakkor gyógyszerrel is lehet kezelni. A gyógyszeres kezelés egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb – nem kell évekig eljárni és még fizetni is valakinek azért, hogy fájdalmas témákról faggasson, hanem csak bekapok egy tablettát. Cserébe az antidepresszáns és szorongáscsökkentő gyógyszereknek mellékhatásaik lehetnek, hosszú távú szedésük pedig nem igazán javasolt.
Hosszabb pszichoterápiát igényelnek, de hatására javulnak egyes személyiségzavarok, például a narcisztikus vagy a borderline zavar. Ugyanakkor a pszichoterápiát jellemzően nem kizárólag valamilyen betegséggel diagnosztizált személyek vesznek igénybe, hanem egészséges emberek is élethelyzeti krízis, életvezetési nehézségek esetén vagy szimplán önismereti célból. Magyarul, ha tudni szeretném, miért unom meg az összes párkapcsolatomat két év után, és mit kellene tenni, hogy képes legyek tartós kapcsolatra is, vagy ha már idegesít, hogy képtelen vagyok döntéseket hozni, vagy rettegek új dolgokba belevágni, akkor is van értelme ezeket a problémákat pszichoterápiás helyzetben átdolgozni.
Az egyes országok jelentősen különböznek abban a tekintetben, hogy hol és milyen formában támogatja a társadalombiztosító a pszichoterápiát. Van, ahol adott diagnózisok esetén ingyenesen elérhető bizonyos ülésszám, és ha az ember azalatt nem gyógyul meg, utána már ő fizet.
Azért nem lehetetlen: egyes kerületi ideggondozókban és nevelési tanácsadókban dolgozik pszichológus, pszichoterapeuta vagy családterapeuta, akinek a segítségét tajkátyával igénybe vehetjük. Budapesten néhány tb-finanszírozott pszichoterápiás osztály és ambulancia is működik, például a Tündérhegyen, a Thalassa-házban vagy a Semmelweis Egyetem több tanszékén is van. Ezeken a helyeken általában hosszú várólistákra kell számítani.
A pszichoterápiák túlnyomó többsége azonban jelenleg itthon magánpraxis keretében található meg. Pszichoterapeuták nevét és elérhetőségét legkönnyebben a pszichoterapeuta szaknévsorból tudhatjuk meg. Az árak változók, átlagosan 8-10 ezer forintba kerül egy-egy pszichoterápiás ülés, de sztárterapeuták ennél lényegesen többet is kérhetnek. Persze egyáltalán nem biztos, hogy mi pont az adott hírességgel fogunk tudni terápiás kapcsolatot kialakítani, anélkül pedig megette a kutya az egészet. Olyan pszichoterapeutát érdemes tehát választani, akivel egyetértünk a terápiás célt és a módszert illetően, és aki elég szimpatikus ahhoz, hogy képesek legyünk együtt dolgozni vele. Ezek általában az első egy-három ülés alkalmával kiderülnek, és az úgynevezett terápiás szerződés megkötésére csak ezután kerül sor.
– Hány pszichoterapeuta kell egy villanykörte kicseréléséhez?
– Csak egy, de legalább huszonöt találkozás szükséges.
A pszichoterápiás folyamat hosszú és sokszor nehéz is: előfordul, hogy fájdalmas dolgok kerülnek elő, hogy nagy bátorságot igénylő helyzetekbe kell belemennünk, de az is, hogy elakadunk és hetekig unatkozunk és úgy érezzük, jottányit sem haladunk. Az idő és a nehézségek részei a folyamatnak, és általában érdemes őket felvállalni: az egy hétvégés, azonnali változást ígérő lélekgyógyászati módszerek igen ritka esetekben hatásosak.