A Hubble-űrtávcső segítségével az utolsó pillanatban sikerült azonosítani egy kisméretű égitestet, amelyet felkereshet az űrszonda, miután elrepült a Pluto mellett. A megközelítésére 2019. januárjában kerül sor.
Amikor a New Horizons 2006-ban útnak indult a Plutóhoz, még nem volt célpontja a törpebolygón túl. Ellenben mindenki meg volt győződve róla, hogy csak idő kérdése, és felbukkan egy új Kuiper-övbeli égitest (KBO), amelyet elérhet a rendelkezésre álló üzemanyagával. Az évek azonban teltek és teltek, de a vágyott KBO-t csak nem sikerült felfedezni. Az viszont kiderült, hogy a kutatók a kétezres években pontatlanul becsülték meg a Neptunuszon túli égitestek eloszlását: sokkal kevesebb kisméretű KBO kering arrafelé, mint eredetileg feltételezték.
Az utolsó lehetőség idén nyáron jött el. Az űrszondának nincs túl sok üzemanyaga, ezért nagyban a Plutonál végzett hintamanőveren múlik, merre is halad majd tovább. A pályáját tehát még a Pluto megközelítése előtt meg kell tervezni, hogy jövő nyáron úgy haladhasson el a törpebolygó mellett, hogy az a megfelelő irányba csúzlizza tovább. A kutatók végső fegyverként a Hubble-űrtávcsövet vetették be. Júniusban a Hubble 40 keringésnyi időt töltött a kijelölt égterület megfigyelésével, majd a New Horizons csapata még sokkal több, 160 keringésnyi távcsőidőt kapott júliusban – ez 6 százaléka Hubble teljes évi megfigyeléseinek.
Ha ez a keresés sem járt volna sikerrel, lemondhattunk volna a közeli vizsgálatokról. Szerencsére nem így történt. A teljes felmérés öt lehetséges célpontot eredményezett. Ebből kettőt később elvetettek, a maradék három közül egy viszont 100%-ig biztosan, a másik kettő pedig potenciálisan elérhető a New Horizons számára. Az égitesteknek egyelőre nincs semmilyen hivatalos azonosítójuk, így egyelőre jobb híján PT1, PT2 és PT3-ként (Potential Target) hivatkoznak rájuk. Érdekesség, hogy a PT1-et a júniusi rövid program észleléseiből sikerült azonosítani.
Mit is tudunk eddig a PT1-ről? A mérete 30-45 km közötti lehet, tehát átmenetet képez a nagy KBO-k, mint a Pluto és Charon és a csak néhány km-es üstökösök, mint a most vizsgált 67P, vagy a korábban meglátogatott Tempel-1 és Wild-2 között. A pályája nincs 3:2 rezonanciában a Neptunusszal, mint a Plutónak, vagyis nem plutínó, hanem klasszikus Kuiper-övi égitest. Ez alapján feltételezhető, hogy a PT1 pályáját sosem lökdöste semmilyen nagyobb égitest, és mindig is ebben a távolságban keringett, kb. 43 Csillagászati Egységre a Naptól. Ha így van, akkor az összetétele nagyon ősi lehet, talán a Naprendszer keletkezésének ideje óta változatlan szerkezettel.
Ugyanakkor a kis mérete alapján az is elképzelhető, hogy nem egy önállóan született égitesttel, hanem csak egy ütközés során letört szilánkkal van dolgunk. Ez esetben a szerkezete már nem lehet teljesen ősi, hiszen a becsapódás hője átalakíthatta legalább egy részét. Akárhogy is, ami szinte biztos: a PT1 nagyon-nagyon máshogy fog kinézni, mint a Pluto-Charon kettős, vagy bármelyik, eddig meglátogatott, hasonló méretű égitest. De 2019 elejéig várnunk kell, hogy megtudjuk.