A 25 éve leomlott berlini falhoz több szürreális történet kapcsolódik, de mind közül a legfurcsább talán az, aminek főhősei mezei nyulak. Sztorijukat A berlini fal nyulai (Rabbit à la Berlin) című dokumentumfilm dolgozta fel Bartek Konopka rendezésében. A film, amit 2010-ben Oscarra is jelöltek a legjobb rövid dokumentumfilm kategóriájában, egyszerre természetfilm és hidegháborús allegória. A kétértelmű narrációnak köszönhetően a nyulak sokszor a kelet-berliniek áthallásai, érdemes megnézni.
A történet nem sokkal a háború után kezdődik, amikor élelmiszerhiány volt Berlinben, ezért a Potsdamer Platzon, a város szívében konyhakerteket és kisebb szántóföldeket alakítottak ki – ez odavonzotta a nyulakat, amik így rendszeres látogatók lettek a téren. Amikor aztán Nyugat-Berlin körül felhúzták a drótkerítést, majd a falat, egy nyúlpopuláció benn rekedt a keletet nyugattól elválasztó sávon. És rájöttek, hogy ez nekik nem is olyan rossz.
A sávban ugyanis az állatok háborítatlanul élhettek, ragadozó nem volt a közelükben, a falon posztoló őrök sem lőttek rájuk, mert el kellett számolni a tölténnyel – sőt, még ennivalót is adtak a nyulaknak. Így a szaporaságukról híres állatok sokasodni kezdtek, pár év múlva a számuk átlépte már az ezres nagyságrendet. A nagy jólétben azt sem tudták, mit kezdjenek magukkal: alagutakat ástak a fal alatt, és a túloldalon rájártak az emberek által eldobált maradékra. A szabad nyulak felkeltették a kelet-berliniek figyelmét is, és az állatok jelképpé váltak: zászlókra, transzparensekre kerültek.
Amikor aztán a berlini fal leomlott, csak a nyulak nem örültek. Egyszerre véget ért az idill, és a fal első nyulainak már a kényelembe beleszületett utódai többnyire belepusztultak a hidegháború végébe. Volt állat, amit a németek egyszerűen levadásztak és megettek, mások megbújtak a városbéli parkokban, viszont élelem híján halálra éheztek. Kevesen élték csak túl azokat a napokat, és akinek sikerült, meg kellett tanulnia szabadon élni – akárcsak a kelet-berlinieknek. Ma Berlinben többek közt az utcákra lehelyezett nyúlsziluettek jelzik, hogy hol húzódott korában a fal.
A berlini nyulak esetéhez hasonlókat másutt is találni, még ha nem is ennyire erőseket: az NDK és az NSZK között, sőt az egész Európán keresztülhaladó vasfüggöny mentén sorra érték egymást a természeti anomáliák. Az olykor elég széles műszaki zárak, senkiföldjék, ahol ember ritkán járt és permetezés, vegyszeres kezelés sem volt, háborítatlan életteret jelentettek több fajnak.
A nyolcvanas évek elején például biológusok felfedezték, hogy Bajorország és Türingia között a műszaki zár vonalára ritka madarak költöztek a belsőbb régiókból. A finn-orosz határon ősfenyves kezdett burjánozni, a bolgár-görög határt sasfészkek is jelezték, a Dráva szabályozásához pedig a kölcsönös bizalmatlanság jegyében sem a jugoszláv, sem a magyar félnek nem fűlt a foga, sok védett faj (például az érintetlen homokfalakban fészkelő partifecskék) nagy örömére.
Ezek a példák hívták életre 1989 decemberében Németországban azt a kezdeményezést, aminek célja az egykori vasfüggöny helyén levő természeti állapotok megőrzése. Az eleinte csak német törekvéshez később csatlakoztak más országok is, és a kezdeményezés megkapta az Európai Zöld Öv nevet, aminek koordinátora a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) lett. Az alakuló ülés éppen Magyarországon volt 2004-ben, a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban. A kezdeményezéshez a soproni Castanea Környezetvédelmi Egyesület is csatlakozott, az eredményekről több honlapon is beszámoltak.
Az egyesület általunk megkérdezett képviselője szerint az akkori tevékenység óta komolyabb hazai megmozdulás nem volt, és a külföldi partnerek közül is csak a szlovének aktívabbak. Úgy tűnik, más térségekben vannak már a környezetvédelmi súlypontok – talán a fal leomlásának 25. évfordulójára megint kap figyelmet a határsáv is. A zöld öv környékén élő állatok valószínűleg igényelnék, hogy a régi állapotok maradjanak: a Németország és Csehország közötti szakaszon a vasfüggöny eltávolítása után 18 évvel megfigyelték, hogy a helyi szarvasok még mindig nem mentek át az – immár zöld – határon.