Ma már jellemzően mindenki ónos esőnek mondja azt a fajta csapadékot, ami a felszínre érve azonnal megfagy és vékony, de veszélyesen csúszós jégréteggel borítja be az utakat, a járdákat, és tulajdonképpen minden egyebet. Azonban az sem véletlen, hogy az ólmos eső kifejezésünk is létezik.

Az ilyen csapadék akkor alakul ki, mikor télen két hideg légréteg közé egy 0 Celsius-foknál melegebb réteg kerül. A felső hideg rétegből hópehelyként induló csapadék középen felolvad, majd az alsó hideg rétegben újra lehűl. Ekkor azonban még mindig folyékony halmazállapotú, de nulla foknál hidegebb vízről van szó, ami megfagyni csak akkor tud, mikor eléri a felszínt, ahol az ütközés ereje elindítja a halmazállapot-változást. Ekkor lesz az eső ónos vagy ólmos.

A megoldás az, hogy a két elnevezés valójában csak ma tér el egymástól, az ón és az ólom szavunk jelentésben ugyanis csak a 19. században különült el egymástól. Az ón vagy cin (stannum) fehér, kissé kékes, nehéz, fényes és finom lemezekre nyújtható, az ólom (plumbum) kékes-fehér színű, nehéz, késsel vágható, könnyen olvadó. A köztük levő hasonlóság alapján régen a fekete ón 'ólom' jelentésben fordult elő, a fehér ón pedig a cin megnevezése volt. A két szó közül a feljegyzések szerint az ón alakult ki korábban, már egy 1138-as írásos emlékben is megtalálták, míg az ólom 1490-ig nem jelent meg.

Az ónos vagy ólmos esőt, mint meteorológiai szakkifejezést már a legelső, magyar nyelvű meteorológiai tankönyv is említi, ezt 1847-ben adták ki. Az ólmos esőnek mai logikával is van értelme, nézzük csak meg, mi történik a fákkal és a villanyvezetékekkel, amire ráfagy a csapadék: az ágak elnehezülnek és letörnek, a drótok elszakadnak, pont mintha ólmot öntöttek volna rájuk.

Nyelvészek szerint érdekesség, hogy az ónos (vagy ólmos) eső speciális magyar találmány, angolul, németül vagy az újlatin nyelveken simán csak annak nevezik, ami: darás, fagyott esőnek.