A Nashville-i Vanderbilt Egyetem kutatói kísérletekkel igazolták, hogy az elektromos angolnák nem pusztán elkábítják áldozataikat elektromos sokkolással, de irányítani is tudják őket. Az akár 600 voltos feszültségre is képes állatok épp annak megfelelő nagyságú elektromos kisülést hoznak létre, hogy mire van szükségük az adott helyzetben.

A módszer lényege, hogy ahelyett, hogy kiütnék az áldozatot egy méretes elektromos lökettel, inkább csak akkora elektromos csapást mérnek, ami összerántja a préda izmait. Ennek a közvetett irányításon túl is van szerepe: a rángatózó halak elárulják, merre rejtőzködnek, így az angolnák tudják, merre induljanak. A gyengébb feszültségről már korábban is sejtették, hogy az állat afféle szonárként, a környezet felderítésére használja. A két, különböző feszültségű áram előállításáért két különböző belső szerv felel: a Hunter-szerv hatalmas áramütést hoz létre, míg a Sach-szerv csak gyenge elektromos kisülést állít elő.

A Vanderbilt Egyetem kísérleteiben a vékony zselérétegbe csomagolt prédaállatot is felfedezték a kísérletben részt vevő elektromos angolnák, méghozzá úgy, hogy finom kisülésekkel remegésre késztették azokat. A kísérletek során látható volt, hogy az első néhány, tapogatózó elektromos lökés után jött a prédát kiütő, durva sokk. Természetesen a prédák már az első néhány, gyenge elektromos csapás után is menekülőre fogták a dolgot, ezt akadályozta meg a második hullámban érkező sokk, ami egyszerűen lebénítja a mozgásért felelős izmokat.

Kenneth Catania, a kísérlet vezetője szerint a látottak alapján kimondható, hogy az elektromos angolnák precíz, már-már a távirányításhoz hasonló vadászati módszert fejlesztettek ki, ami a préda saját idegrendszerét használja a felderítéshez és a zsákmány elejtéséhez.