A NASA megvédené a műholdakat az északi fénytől, úgyhogy öt rakétát lő beléjük. Így pontosabban megjósolható lesz, hogy a töltött részecskék hol fogják felmelegíteni az atmoszférát.
Az északi fény csodálatos látvány, de a Föld légkörébe érkező töltött részecskék fényjátéka nemcsak a turistákat, a pszichoaktív szerek fogyasztóit és a rénszarvasokat érdekli, hanem a tudományt is. A Utah-i Egyetem kutatója, Charles Swenson szerint elképzelhető, hogy a részecskék látványos táncát nemcsak az elektromos töltésük okozza; legalább ekkora dinamikát kölcsönözhetnek a jelenségnek a rejtett feszültségek.
Csakhogy ezekről nem tudunk semmit. A NASA és az Auroral Spatial Structures Probe (ASSP) projektet is vezető Swenson ezen szeretne változtatni: a következő hetekben öt szuborbitális rakétát lőnek az északi fénybe, hogy megvizsgálhassák, miként hat a napsugárzás, az időjárás és a Föld magnetoszférája az északi fény részecskéire. Ezt azért is fontos tudni, mert ez a globális kommunikációra és az időjárásra is hatással van.
Az északi fény akkor keletkezik, amikor a Napból származó töltött részecskék ionizálják a Föld légkörének oxigén- és nitrogénmolekuláit. Az ilyenkor felszabaduló energia eredményezi a színes fényeket. A fényjelenség azért látható a sarkvidékek környékén, mert a Föld mágneses pólusai itt helyezkednek el, és ezek magukhoz vonzzák a részecskéket.
A NASA már több mint három évtizede lövöldöz rakétákat az északi fénybe, és ezalatt sok kérdés merült fel. Ahogy a rakéták átrepülnek a részecskéken, a fedélzeti műszerek rekordgyorsasággal változó feszültségeket észlelnek, de a kutatók nem tudták, hogy ezek időbeli vagy térbeli változások.
Hogy ezt megállapíthassák, ahhoz rögzített műszerek kellenének, de mivel Széles Gábor antigravitációs modulja még nincs kész, a kutatók kénytelenek voltak más eszközökhöz nyúlni. Itt jön képbe az ASSP.
Ha az időjárás megfelelő lesz, január 27-ig összesen öt, egyenként öttonnás, 21 méteres rakétát lőnek fel az alaszkai Poker Flatből. Az ASSP ezután áthalad az északi fényen, és tíz percig gyűjt adatokat, mielőtt az Atlanti-óceánba zuhanna, de még a levegőben kilő hat, nagyjából kávéscsészényi modult egy légi ágyúból. A kis csomagok másodpercenként negyvenméteres sebességgel zuhanni kezdenek, és eközben folyamatosan mérik majd az elektromos és mágneses mező, illetve az ionsűrűség értékeit a környezetükben.
A kilőtt modulok különböző időben, de ugyanazon a ponton fognak áthaladni. És itt a lényeg:
Swenson azt sem tartja kizártnak, hogy mindkettő előfordulhat. Ha kielemzik az adatokat, lehet, hogy azt az eredményt kapják, hogy a kisebb strukturális változások időbeliek, de a nagyobbak térbeliek – legalábbis a mostani méréshez használt eszközökkel kijöhet ez az eredmény is.
Ha sikerül megmérni az északi fény sajátosságait, a kutatók megtudhatják, hogy a részecskéknek milyen hatása van a légköri hőeloszlásra, ami a műholdas kommunikációt is befolyásolhatja. Amikor az elektronok átáramlanak a Föld magnetoszféráján, az ellenálláskor hő keletkezik. Ettől a légköri gázok kitágulnak, és ez az alacsony Föld körüli pályán akár 1000 százalékkal is kibillentheti a pályájukról a műholdakat. Ha viszont elvégzik a szükséges méréseket, tudni fogják, hogy a részecskék hol és mikor fogják felfűteni az atmoszférát, így az ilyen esetek elkerülhetők lesznek.