Van kedvenc értelmiségije? Nyilván nincs, de azt azért tudja, kit utál legjobban a megmondóemberek közül, igaz? Hogy lesz valakiből intellektuális celeb, ki a baloldal állócsillaga, és ki miatt nincs a jobboldalon igazi értelmiségi sztár? A Véleményformálók című szociológiai könyvből azt is megtudhatja, hogy kiknek fontos a függetlenség nimbusza, és mi Tamás Gáspár Miklós igazi funkciója.
Az elitellenesség a magyar társadalom közös minimuma, a fent lévők megvetése az utolsó kapocs, ami összeköt minket. A fejétől bűzlik a hal alaptézis értelmében az ország súlyos bajairól mindenekelőtt saját elitje tehet.
Ez ugyan nincs túl messze az osztályalapú bűnbakképzéstől, de attól még az értelmiségi széles néprétegekben ma szitokszó, és nem feltétlenül csak a szakértő-ellenességet dogmává tevő mai Fidesz környékén.
A Véleményformálók című könyv a megmondóemberről mint társadalmi jelenségről szól. Ők az entellektüelek, a közügyekben rendszeresen megszólaló értelmiségiek, Kristóf Luca pedig annak ment utána, hogy miből is keletkezik az ő nehezen megfogható tekintélyük, és ez mit mond el a magyar szekértáborokról. A fiatal szociológus könyve megerősíti: nincs olyan, hogy „szabadon lebegő értelmiség”; a bal- és jobboldali törés az eliten belül is meghatározó.
Politizálni már csak az ezzel járó tekintély miatt is megéri: művészeknél is elősegíti az ismertséget, tudósoknál pedig a közéleti megszólalás kifejezetten elengedhetetlen a szélesebb körű hírnévhez. Ez is magyarázhatja, hogy a kutatási adatok szerint a magyar kulturális elit nagy része, majdnem a fele rendszeresen formál véleményt a nyilvánosságban a szakmájába nem vágó közügyekről is. A politikai szerepvállalás annyira hatásos, hogy a politikailag nem könnyen besorolható intellektuelek elismertsége kimutathatóan alacsonyabb.
Az intellektueleket főleg a politikailag hasonlóan gondolkodók tartják tekintélynek, a legnagyobb értelmiségi sztárok közösségi identitást teremtenek. Ennyiben egy TGM-nek vagy egy Nádas Péternek ugyanaz a funkciója, mint a populáris kultúrában bármilyen nagyobb brandnek a Coca-Colától a Levi'sig.
Jobboldali értelmiségiek legkedvesebb vesszőparipája a baloldali véleménydiktatúra, még azután is, hogy az egykor szintén közmondásos baloldali médiatúlsúly Magyarországon már a múlté. Vajon tényleg baloldali túlsúlyú az elitértelmiség? Durvábban: lehet, hogy valamiben nemcsak Pokol Bélának van igazsága, de talán még Schmidt Máriának is?
Kristóf Luca kutatása szerint akár még ez is megkockáztatható. Mint Európában talán mindenhol, a magyar értelmiség is dominánsan baloldali, ami mellett azért létezik egy kisebb, de karakteres jobboldali intellektuel csoport is.
Hát Esterházy Péter, nem más. Az MTA szociológusai a magyar elit tagjait kérdezték meg arról, hogy ők kiket tartanak meghatározó értelmiségieknek, és az író 2001-ben és 2009-ben is messze a legtöbb szavazatot kapta.
„Az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban” – idézik gyakran Esterházytól; nem is meglepő, hogy őt elsősorban a baloldali értelmiségiek tartják kiemelkedőknek. De Esterházy akkora sztár, hogy még a jobboldaliak közül is sokan megnevezik őt a csúcsértelmiségiek között.
Főleg, hogy a jobboldalon nincs hozzá fogható elismertségnek örvendő értelmiségi. Amíg élt, leginkább még Makovecznek volt nagy respektje a magukat jobboldalinak mondók közül, de ő sem tudott igazán celebstátuszba kerülni.
Néhányan biztos szívesen gondolnák azt, hogy ennek az az oka, hogy a konzervatív oldalon általában sem kultiválják a sztárokat. Kristóf Luca szerint viszont inkább arról lehet szó, hogy a jobboldalon értelmiségiek helyett inkább a politikai mezőben keresnek azonosulási pontokat. Magyarul Orbán Viktor a jobboldalon akkora celeb lett az elmúlt években, hogy a fénye mindenkit elhomályosít. Ez nem csak Orbánon múlt, legalább ennyire benne van a politikailag szemben álló intellektuális csoportok eltérő működése is. A jobboldali értelmiség szorosabban és főleg vállaltan kapcsolódik a politikai elithez, miközben a baloldali intellektuelek identitásához sokkal szorosabban hozzátartozik a függetlenség nimbusza – persze ettől függetlenül a valóságban még lehetnek ők is puszipajtások a mindenkori miniszterelnökkel, főleg, ha azt Gyurcsánynak hívják, és 2006 előtt járunk.
Az értelmiségi megmondóemberek aranykora a kilencvenes években lehetett, a minden esti beszélgetős tévéműsorok, petíciók, nyílt levelek legszebb éveiben, amikor az Élet és Irodalom publicisztika volt a politikacsinálás eminens terepe. Ehhez képest most ott tartunk, hogy még az ún. jobboldali értelmiség ismert figurái is azon sírnak, hogy a kormányt nem igazán érdekli a véleményük. Aztán meg itt van ez az internet nevű izé is, amin minden hülye elmondhatja a magáét, és még lájkolni is fogják. A kiábrándult értelmiségi is belefér, jó lesz mémnek.
De azért az értelmiség hanyatlásával kapcsolatos sirámokkal is érdemes vigyázni, ezek ugyanis nagyjából egyidősek magának a közéleti értelmiségnek a létezésével. Már vagy száz éve beszélnek arról, hogy az intelligenciának egyre kisebb a súlya, silányabb a mondanivalója, vagy hogy bűnös módon elfordult a közügyektől – à la „írástudók árulása”. És miért is lenne olyan biztos, hogy most tényleg kihalnak a Heller Ágnesek?
És biztos, hogy ki kellene halniuk? A konkrét mondandótól eltekintve, vajon rossz dolog, ha egy nemzetközileg elismert filozófus rendszeres politikai megszólaló? A válasz bonyolultságot az okozza, hogy a véleményvezérek nem a pozíciójuk miatt vannak meghatározó helyzetben, többnyire nincs is intézményes hatalmuk – és éppen erre a „függetlenségre” építve gyűjtögetik morális tőkéjüket. Hogy akkor miért hallgatnak rájuk? Hát nyilván a különleges szakértelmük miatt. Csakhogy a közügyekben részt vevő értelmiségi nem csak a saját szakterületével kapcsolatban szólal meg; bármiféle közéleti kérdéssel kapcsolatban állást foglal a vízlépcsőtől a hadászatig. A totális értelmiségi tetszőleges témában jogot formál arra, hogy véleményt mondjon – ez a vélemény azonban jóval nagyobb súlyú lesz, mint az átlagemberé.
A megmondóemberség persze nem magyar sajátosság, ez a fajta, a közügyekkel morális kötelességként is foglalkozó értelmiségi régi francia találmány. Kelet-Európában ez különösen kedvelt szerep, nálunk az író magától értetődően foglalkozik nemzeti sorskérdésekkel, lángpallos ő, élő lelkiismeret, akinek intellektuális kötelessége felébreszteni a csip-csup életükbe belesüppedő közembereket.
A magyar értelmiségnek a világháború előtt és a Kádár-rendszerben is meghatározó volt ez a közéleti szerepe a Nyugattól Németh Lászlóig és Illyés Gyuláig, és a rendszerváltás környékén úgy tűnhetett, eljött számukra az igazi politikacsinálás lehetősége. Szinte csak annyi kellett, hogy a kulturális elitnek egy témáról legyen mondanivalója, az internet és a kereskedelmi média előtti világban az biztosan nagyot szólt. Kisebb volt az alapzaj.
De hol van a jobboldali ellenelit, amelyet 2010 óta próbálnak kinevezésekkel, új intézményekkel, díjakkal, Kerényi Imre-féle egyszemélyes brainstorminggal helyzetbe hozni? Bár erről még nincsenek adatok, Kristóf Luca könyve azt mutatja, hogy hiába pénz, paripa, fegyver, az elitcsere egyáltalán nem olyan könnyű.
„Az elismertséget nagyon nehéz kívülről előállítani, a kulturális mezőt átalakítani sokkal hosszabb távú folyamat” – mondta a szerző az Indexnek, kiemelve, hogy például Esterházy Péter legalább az ezredforduló óta fennálló intellektuális sztár pozíciója annyira stabil, hogy azt még egy Nobel-díj (Kertész Imréé) sem tudta megrengetni. „Ha most lenne adatfelvétel, valószínűleg megint Esterházy lenne a legelismertebb” – mondta nekünk Kristóf Luca, amikor azt kérdeztük, hogy szerinte milyen eredmények jönnének ki egy megismételt felmérésből.
A politika és az értelmiség sajátos viszonyát jelzi, hogy szerinte Alföldi Róbert most top tízes lenne a legelismertebb értelmiségiek között. „A politikai ellenkampány pozitívan hathatott az értelmiségi reputációjára, így az ő esete a jobboldal szempontjából kontraproduktív volt” – mondta. Miközben Alföldiből a Jobbik és a Fidesz csinált baloldali mártírt, utódjának nem biztos, hogy jót tett a színházpolitika. „Vidnyánszkynak már kezdett kialakulni egy autonóm elismertsége, de a Nemzeti Színház ügye annyira átpolitizálódott, hogy ezt feltehetően nem tudta tovább bővíteni.”
A jobboldali térfélen feltűnő fiatalok értelmiségi megbecsültségét leginkább most is az fenyegeti, hogy túl közel vannak a politikához: a Mandiner környékén feltűnő ifjú újkonzervatívok nagyon hamar a Miniszterelnökség környékén találták magukat. Az MTA kutatója úgy gondolja, hogy bár a társadalomban végbement általános jobbratolódás alól a kulturális értelmiség sem kivétel, a jobboldali médiafölényben nem annyira a saját értelmiség kezdett el tobzódni, hanem az újságírók: arrafelé továbbra is a publicisták és politikusok tematizálnak. Bayer Zsolt rulez, hiszen:
Elismert értelmiségieket teremteni nehezebb, mint saját sajtóbirodalmat.