A pszichedelikus szereket már az ötvenes években használták a gyógyászatban, és ígéretes kutatásokat folytattak velük, míg a Nixon-kormány 1970-ben be nem tiltotta a hallucinogéneket. A pszichiátriai és orvosi kutatások abbamaradtak, és évtizedeken át senki nem beszélt róluk. A modern kutatások viszont azt bizonyítják, hogy a pszilocibint használni lehetne a pszichoterápiában is. Ha van LSD, még a halál is könnyebbnek tűnik.
Patrick Mettesnél 2007-ben diagnosztizálták a májrákot; a felesége, Lisa vette észre, hogy a szeme fehérje kezd elsárgulni, így orvoshoz fordult. Három évvel később, amikor a rák már a tüdejét is megtámadta, Mettes kemoterápiára járt, és rettegett attól, hogy nem fogja túlélni a betegséget.
A Times-ban olvasott egy cikket arról, hogy a New York-i Egyetem (NYU) kísérleteket végez a pszilocibinnel, a hallucinogén drogok pszichoaktív alkaloidjával. A varázsgomba és az LSD aktív hatóanyagát a kutatók arra használták, hogy rákbetegeknél csökkentsék vele a szorongást és a halálfélelmet.
Az egyének megszabadulnak a testükkel való azonosulással, és megtapasztalhatják az egómentesség különböző állapotait... ezáltal új perspektívát kaphatnak, és mélyen átélik az elfogadást.
– idézte a tanulmány az egyik kutatót.
Mettes addig semmilyen pszichedelikus drogot nem próbált ki, de jelentkezett önkéntesnek a kísérletre. Lisa nem örült a dolognak. „Nem akartam, hogy könnyen föladja. Azt akartam, hogy harcoljon.” – mondta a New Yorker újságírójának. Mettesnek hosszú jelentkezési lapokat kellett kitöltenie. Mivel a hallucinogének lappangó pszichológiai problémákat hozhatnak a felszínre, a kutatók általában alaposan utánajárnak, hogy az önkéntesnek milyen kapcsolata van a drogokkal, volt-e a családjában skizofrén vagy bipoláris személyiségzavarban szenvedő rokon.
A terápiát Anthony Bossis, az egyetemi kísérletsorozat vezetője irányította. Mettes kétféle hatóanyagot is kapott: az egyik aktív placebó volt (nikotinsavat tartalmazott; a niacin kis dózisban bizsergető érzést okoz), a másik pszilocibin. Mettest ezután egy otthonos helyiségbe kísérték, ahol a kanapén heverve, szemfedőt viselve kellett egy gondosan összeállított zenei válogatást hallgatnia – Brian Enót, Philip Glasst, Ravi Shankart. Bossis és egy másik terapeuta is a szobában voltak, hogy közbeavatkozhassanak, ha történne valami.
Az LSD-vel végzett kísérleteknél fontos, hogy valaki vigyázzon az alanyra, ha történne vele valami. Az élmény szempontjából ugyanis fontos, hogy az önkéntes tisztában legyen vele, hogy bármit is lát, nem eshet bántódása. A terapeuták ilyenkor Bill Richards, a baltimore-i pszichológus útmutatóját követik, ami több ezer, pszichedelikus droggal kapcsolatos élményt összegez. Ezek között éppúgy szerepelnek woodstocki sátorban, mint klinikai terápián leírt esetek is.
Az az erő, ami ilyenkor lehúz a mélybe, a saját lendületénél fogva biztonságban visszajuttat a mindennapi életbe.
– írja egy ponton a könyv. A terapeutákat arra biztatják, hogy emlékeztessék rá az alanyt: vigyáznak rá, nem eshet baja. Ha úgy éreznék, hogy megőrülnek, elolvadnak, haldoklanak, felrobbannak, vagy hasonló hallucinációik támadnak, bátran nézzenek vele szembe, mert a testükre vigyáznak, nem eshet bántódása.
Mászd meg a lépcsőket, nyisd ki az ajtókat, járd végig az utakat, repülj a táj fölött. Ha bármi félelmetessel szembesülsz, nézz a szörny szemébe és indulj meg felé. Állj a sarkadra és kérdezd meg: mit keresel a fejemben? Vagy: mit tanulhatok tőled? Nézz be a pince legsötétebb sarkába, és hagyd, hogy beragyogja a fényed.
– tanácsolja Richards útmutatója.
Mettes részletesen leírta, hogy mit tapasztalt; mivel irodalmi területen dolgozott, nem esett nehezére pontosan leírni az élményt. A látomása során találkozott Ruth-tal, a rákban meghalt sógornőjével, aki nem tűnt meglepettnek, hogy látja. Mettes szerint a trip olyan érzés volt, mint megszületni. (Bossis jegyzetei szerint Mettes zihálva lélegzett és sírt, majd ezt mondta: a születés és a halál sok munkával jár.)
A terápia kilenckor kezdődött. Dél után tíz perccel Mettes azt mondta:
Oké, most már értem.
Mint leírta, egy utazásra indult a saját tüdejében, és ekkor látott két kis pontot.
Tudtam, hogy nem fontos. [...] Szavak nélkül elmondták nekem, hogy ne aggódjak a rák miatt. Ez csak egy apróság a dolgok természetes rendjében – egyszerűen az emberiség tökéletlensége.
Ami ezután következett, azt Mettes úgy írta le, hogy „rövid halál”. Ahogy fogalmazott: belenézett az univerzum végtelenségébe, és bár nem érzett félelmet, mégsem akart belépni ebbe a végtelenségbe – úgy érezte, akkor végleg elhagyná a testét. De ezt nem akarta, mert úgy gondolta, még van mit csinálnia az életben.
Mettes utazása délután háromkor ért véget.
Úgy nézett ki, mint aki versenyt futott. Nem volt jó színben, izzadtnak és fáradtnak tűnt, de fel volt spannolva.
– emlékezett vissza Lisa, akinek Mettes azt mondta: megérintette Isten arcát.
Bossis munkatársa, Stephen Ross, a NYU pszichológiaprofesszora igazgatóként dolgozik a Bellevue-i drogfelügyeleti szerveknél. A hallucinogénekről keveset tudott, legfeljebb annyit, hogy radikálisan megváltoztatják a tudatosságot, például hallucinációkat okoznak. Egy kollégájától hallotta, hogy a hatvanas években több sikeres kísérletet végeztek LSD-vel, ami kigyógyította az embereket az alkoholizmusukból. Ross ezek után végzett némi kutatómunkát, és maga is elámult az eredményeken.
Olyan volt, mint régészként feltárni egy teljesen eltemetett tudományágat.
– mondta Ross. Az LSD-vel folytatott kísérletekről rengeteg kutatási anyag létezik: az ötvenes években többféle betegség, például az alkoholizmus és a mentális rendellenesség gyógyítására is megpróbálták felhasználni a szert. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság több konferenciát is tartott az LSD-ről – vagyis a kor legjobb pszichiáterei kormányzati háttértámogatással végezhettek tanulmányokat.
1953 és 1973 között az amerikai kormány négymillió dollárt költött több mint 116, az LSD-ről szóló tanulmányra; a kutatásba több mint hétszáz embert vontak be. És ezek csak a nyilvános projektek. Különösnek tűnhet, de a nyersanyagköltségek elhanyagolhatók voltak. Az LSD és a pszilocibin ekkor még legális volt, és könnyű volt hozzájutni. A svájci Sandoz gyógyszertár, ahol Albert Hofmann 1938-ban először szintetizálta az LSD-t, bárkinek küldött a szerből, abban a reményben, hogy valaki előbb-utóbb felfedezi, milyen piacképes alkalmazása lehet.
A pszichedelikus szereket tesztelték rákbetegeken, alkoholistákon, kényszerbetegeken, de szedték őket művészek és tudósok is, hogy a kreativitást tanulmányozzák. Az akkori tanulmányok között sok volt, amik pozitív eredményeket hoztak, de ezek közül sok kísérlet nem felelne meg a mai tudományos módszertani követelményeknek. A tanulmányokhoz többnyire nem készült peer review, azaz nem vizsgáltatták meg az eredményeket független szakértőkkel – enélkül viszont nehéz hitelesíteni az eredményeket.
A nyugati gyógyászat 1957-ben szembesült a pszilocibin gombák hatásával, amikor a Life lehozta R. Gordon Wasson tizenöt oldalas cikkét. Wasson - aki a J. P. Morgan alelnöke volt - éveket töltött a mexikói bennszülöttek titokzatos varázsgombája utáni nyomozással. Végül egy dél-mexikói sámánnak köszönhetően Wasson eljuthatott egy szertartásra, ahol a varázsgombát fogyasztották.
Wasson beszámolója ösztönözte arra Timothy Learyt, a Harvard pszichológusát, hogy tanulmányozni kezdje a pszilocibint. Miután Leary 1960-ban kipróbálta a varázsgombát Cuernavacában, elindította a Harvard Psilocybin Projectet, hogy tanulmányozza a szer terápiás felhasználását. Csak néhány évvel később tért át az LSD használatára, és lett a szer prófétája. Ehhez még arra volt szükség, hogy Albert Hofmann - szintén Wasson kutatásainak hatására - kísérletezni kezdjen a gombával 1957-ben. Végül sikerült azonosítania, kiválasztania, majd szintetizálnia a gomba aktív hatóanyagát, a pszilocibint; ezt a hatóanyagot használják a manapság végzett tanulmányokban is.
Aldous Huxley, aki a meszkalinnal szerzett élményeit Az észlelés kapui (Doors of Perception, 1953) c. könyvében írta meg, már akkoriban javasolta, hogy a gyógyíthatatlan rákbetegek LSD-s gyógykezelését, mivel szerinte a betegek a halálukat így inkább spirituális, mint fiziológiai folyamatként élnék meg. Huxley nem a levegőbe beszélt; gégerákban halt meg 1963-ban, és a halálos ágyán is LSD-t adatott be magának.
Aztán a szer kikerült az utcára, és onanntól fogva már nem voltak módszertani körülmények, csak pszichedelikus rockzene, hippik, háborúellenes tüntetések és a spirituális tanok terjedése. Nem volt megállás: a pszichedelikumokat innentől már nem laborkörülmények között használták.
Az LSD-t vizsgáló kutatóknak nagy nehézséget jelentett, hogy elkülönítsék a szer ténylegesen pozitív hatásait a túlzó reakcióktól. A helyzetet bonyolította, hogy még az olyan tekintélyes tudósok is, mint Leary, teljesen a szer hatása alá kerültek. Nehezen lehetett megmagyarázni, hogy a Harvard professzora még a csapvízbe is LSD-t keverne, és a tudományos módszertant is elveti, olyan alapon, hogy a tudomány is csak egy a társadalmi korlátok közül, és mint ilyen, nincs is rá szükség.
A Learyéhez hasonló reakcióknak ahhoz is köze lehet, hogy az LSD trip annyira intenzív élményt ad, hogy a szerhasználók emiatt kezelik tényként a fogyasztás közben szerzett tapasztalataikat, és innentől épp olyan nehéz lesz meggyőzni őket az ellenkezőjéről, mint egy vallásost Isten nemlétéről. (És ilyenkor nem számítanak a tudományos tények: Eben Alexander agysebész volt, mégis elhitte, hogy amikor kómába esett, tényleg találkozott Istennel.)
1970-ben Richard Nixon aláírta a Controlled Substances Act törvényt, amivel gyakorlatilag betiltotta a pszichedelikus szerek fogyasztását. A kutatásokat leállították; ahogy Stephen Ross felidézi, mire ő elkezdte az orvosi egyetemet, ezeket már nem is emlegették.
Hogy a dolgok így alakultak, abban szerepe volt a cseh származású pszichiáternek, Sztanyiszlav Grofnak is. Grof, aki a praxisában maga is kezelte LSD-vel a betegeit, és értékes kutatási anyagokkal járult hozzá az LSD szakirodalmához úgy látta, a pszichedelikus szerek veszélyt jelentenek az Egyesült Államok puritán értékrendjére.
Roland Griffiths, a Johns Hopkins Egyetem farmakológusa szerint korábban is történt már hasonló. Wassonnak is azért kellett újra felfedeznie a mexikói varázsgombát, mert a spanyolok már a hódítások korában is a pogány rítusok eszközének tartották a növényt, és tűzzel-vassal irtották.
Ezeknek a misztikus tapasztalatoknak akkora hatása van, hogy a meglévő hierarchiákat is veszélyeztethetik. Végül oda jutottunk, hogy démonizálni kezdtük ezeket a vegyületeket. Van még egy olyan területe a tudománynak, ami ennyire veszélyesnek, sőt, tabunak számít, hogy a velük foglalkozó kutatásokat évtizedekre leállították? Ez példátlan a modern tudományban.
– mondta Griffiths.
A XXI. századi kutatások 2006 elején kezdődtek, amikor Ross, Bossis és egy kollégájuk, Jeffrey Guss péntek délutánonként összeültek, hogy tanulmányozzák a pszichedelikus szerek használatát a gyógyászatban. Először csak kedvtelésből csinálták, de ez hamar tudományos érdeklődésbe csapott át. Ekkor döntötték el, hogy kísérletsorozatot indítanak, amiben a gyógyíthatatlan rákbetegek szorongásait és halálfélelmét enyhítenék a szerrel.
A kezdeményezésnek több akadálya is volt. Vajon az FDA és a DEA (az élelmiszer- és gyógyszerbiztonsági, illetve kábítószerekkel foglalkozó kormányhivatalok) engedélyt adnak a drog használatára? Vajon a NYU egyetem döntéshozói, akiknek a gyógyszerkísérletek alanyaiért is felelnek, engedélyezik, hogy pszichedelikus drogokat adjanak rákos betegeknek? És hogy sikerül meggyőzni az érintetteket, hogy a kísérletnek értékelhető eredményei lesznek?
2006 júliusában a Psychopharmacology szakfolyóirat lehozta Griffiths cikkét, ami a pszilocibin mentális hatásairól szólt. A tanulmány az NYU szempontjából azért volt jelentős, mert így hivatkozhattak a Johns Hopkins Egyetem eredményeire - elvégre ők már biztonsággal végigcsináltak egy klinikai tesztsorozatot. Mindezt persze el kellett fogadtatni az FDA-vel, a DEA-vel, az onkológiai intézetekkel és az egészségügyi központokkal. Az NYU végül sikerrel járt: a döntéshozókat meg lehetett győzni olyan eredményekkel, amik az ország vezető orvosi kutatóintézetétől származnak. Megkezdték a kísérleteket a pszichedelikus szerek terápiás használatával. És nem ők voltak az egyetlenek.
Griffiths kettős vakteszteket végzett; ezek tulajdonképpen megismételték Walther Pahnke marylandi pszichiáter hatvanas évekbeli kísérleteit, de ellenőrzött, tudományos keretek között. 36 önkéntes, akik korábban sosem fogyasztottak hallucinogéneket, tablettákat kapott; ezeknek a fele pszilocibint, a másik felük aktív placebót (metilfenitádot vagy Ritalint) tartalmazott. A tablettákat két teszt között felcserélték, hogy elkülöníthessék, a páciensek hogy reagálnak a különféle összetevőkre.
Griffiths azt tapasztalta, hogy a pszilobicintablettát fogyasztók gyakran spontán misztikus élményben részesültek. Közülük sokan
Tizennégy hónappal a kísérlet után ezek a vélemények továbbra sem változtak; nyilván elsősorban azoknál nem, akiknél ez a misztikus tapasztalat a mindennapi életükre is rányomta a bélyegét. Több beszámoló is megemlítette, hogy a pszilocibin tartósan javította az alanyok közérzetét, és a viselkedésük is pozitív irányba változott.
Meglepő, de ezek a hatások tartósak voltak. Grifiiths ezt az élmény intenzitásával magyarázza: a résztvevőkkel kiltöltetett két kérdőívet is, amik a harvardi pszichológus, William James tanulmányán, a Varieties of Religious Experience-re épültek. Griffiths megfigyelte, hogy a pszilocibint fogyasztó alanyok sosem tapasztalt békét, derűt és boldogságot éreztek az ellenőrzött kísérletek alatt. A kérdőíves kiértékelés azt az eredményt hozta, hogy az önkéntesek a vallásos révület összes kritériumának megfeleltek.
A hosszan tartó mentális változásokat valószínűleg a trip jelentőségteljes mivolta okozza. A modern orvostudományban használnak olyan gyógyszereket, amik az agy kémiai folyamatait változtatják meg – például a Prozac –, de az LSD-terápiának nincs ilyen hatása. A Griffiths intézeténél dolgozó pszichológus, Katherine MacLean megállapította, hogy a pszilocibin-élmény tartósan pozitív hatást gyakorolt a kísérlet szinte összes résztvevőjének személyiségére. A pszichiátria szempontjából ez meglepő fejlemény, mivel általános szabálynak tartják, hogy a személyiség a harmincas évekre kialakul, és alapvetően nem változik tovább. Ehhez képest egy évvel Griffiths kísérletei után azok az alanyok, akiknél a misztikus élmény a legintenzívebb volt, sokkal nyitottabbá váltak.
A pszichológusok általában öt szempont alapján mérik fel egy páciens személyiségét – ezek egyike a nyitottság is. (A másik négy a lelkiismeretesség, az extrovertáltság, a barátságosság és a neurotikus viselkedés.) A nyitottságról úgy tartják, hogy általában jó esztétikai érzékkel, képzelőerővel, mások nézőpontjának könnyebb elfogadásával társul, és általában a kreativitásra utal.
Tényleg nem akarom az észbontó kifejezést használni, de minek lehetne nevezni azt a tudományos jelenséget, hogy olyan feltételeket teremthetünk, amire a résztvevők hetven százaléka azt mondja, hogy élete öt legmeghatározóbb élménye között volt? Egy tudósnak ez egyszerűen hihetetlen.
– mondta Griffiths.
Griffiths 2006-os tanulmányát szakmai berkekben meglepően pozitív fogadták. A Columbia egyetem kutatója, Herbert Kleber üdvözölte a tanulmányt, és megerősítette, hogy a pszichedelikus szerekkel végzett kutatásoknak komoly terápiás haszna lehet. Solomon Snyder, a Hopkins idegkutatója, aki a hetvenes években felfedezte az agy ópioid receptorait, szintén méltatta a tanulmányt, megjegyezve: a kettős vakteszt sikeres lebonyolítása is azt bizonyítja, hogy
Ezekkel kapcsolatban viszont felmerül egy filozófiai kérdés is: vajon egy másik valóság megnyugtató ígérete nem téveszti-e meg a betegeket és a haldoklókat? Ha ezt alkalmazzák, a pszichoterápia nem válik szemfényvesztéssé?
Bossis szerint ezt nem az ő dolga eldönteni – mint mondta, őt nem ezért fizetik. Ugyanakkor ő is a William James-tanulmányra hivatkozott, ami azt írja: a misztikus élményeket nem aszerint csoportosítjuk, hogy mennyire valóságosak, hanem az alapján, hogy mennyire eredményesek; ha azok, pozitív irányba fordíthatják egy ember életét.
Ha ez segít nekik megbékélni, és segít abban, hogy az emberek békében haljanak meg, családi körben, nem érdekel, hogy ez valóság-e, vagy csak illúzió.
– mondta David Nichols, a Purdue Egyetem professzora a Science-nek.
Azt Griffiths is elismerte, hogy a misztikus élményekre nincs tudományos magyarázat, de ahogy mondja, a víziók valódisága egy olyan tudományos kérdés, amire még nem találták meg a választ.
Kitartok amellett, hogy mindez egy olyan rejtély, amit még nem értünk; hogy ezek az élmények valódiak lehetnek-e vagy sem. Számunkra az az érdekes, hogy miként használjuk a meglévő eszközeinket a rejtély feltárására.
(A cikk a New Yorker írásának felhasználásával készült.)