Stöckert Gábor: Belépünk, és szinte rögtön elkezdünk halkabban beszélni, pedig eddig sem kiabáltunk. Feltűnik, hogy pár másodperccel ezelőtt még milyen zajban voltunk, pedig csak az utcáról besétáltunk a BME Villamosmérnöki és Informatika Karára, és felmentünk a liften a másodikra. Aztán a következő mondatnál elkezd csengeni a fülem, valami furcsa, tompa érzés kíséretében, és Klág kolléga is így jár. Olyan, mintha valaki egy nagy dunsztosüvegbe zárt volna minket, és most gumizta volna rá a celofánt az üvegre. És kicsit kellemetlen érzés kovászos uborkának lenni.

A Hálózati Rendszerek és Szolgáltatások Tanszéken vagyunk, az Akusztikai és Stúdiótechnikai Laboratórium egyik helyiségében, amit nevezzünk egyszerűen csak süketszobának, hiszen az: egy szoba, ami kizárja a környezet zaját, ebből következően őrjítő bent a csend.

150 hertz fölött semmi

A 2003-ban épült terem egy „ház a házban”, mondja kalauzunk Kussországban, dr. Márki Ferenc egyetemi docens. A szoba az épület szerkezetétől elkülönítve létezik, ránézésre vagy negyven centi vastag falában minden oldalról lengéscsillapító-szerű rendszer veszi körül – például 60 centinként elhelyezett talpakon áll, amiknek az anyaga gumi és parafaőrlemény. Ezek jól elnyelik a hangot, akárcsak a szobát belülről borító speciális szivacsok sorba rakott piramisai. A szivacs anyagában nem buborékok vannak, mint a hagyományos mosdószivacsban, hanem kis alagutak, így akár át is lehet fújni rajtuk a levegőt – ez a struktúra jobban tompítja a zajt, de drágább is. Négyzetmétere több mint tízezer forint, szóval itt az újratapétázás mindennel együtt majdnem hét számjegyű összeg.

Tökéletes csendet ilyen körülmények között sem lehet előidézni, már csak azért sem, mert az itt végzett kutatásokhoz mindenféle drótot is át kell vezetni a szomszédos hangosszobából, és valamennyi kis hangvezető képessége egy huzalnak is van. Márki szerint a szoba 150 hertz fölött elnyel mindent, de alatta is elég sokat, csak nem százszázalékosan. A legjobb süketszobáknál akár 40-50 hertz is lehet az alsó határ. 150 hertz egyébként egy kellemes férfibariton alapregiszterének felel meg, a lenti videóban 70-150 hertz között lehet kirándulni, de a bátrabbak ide kattintva elmehetnek 20 hertztől 20 kilohertzig is (ami amúgy az emberi hallás teljes spektruma).

A süketszobában főleg referenciaméréseket végeznek, vagyis rezgést, hangot keltő tárgyak akusztikai tulajdonságait vizsgálják. A járműiparban elég sok ilyen alkatrész van (sőt, egész autót is mérnek így, persze máshol, mert ahhoz nagyobb labor kell), de ott jártunkkor éppen egy mobiltelefon hangnyomásszintmérő (egyszerűbben: zajmérő) alkalmazásának kalibrálására van berendezve a helyiség. A süketszobában mért értékeket jellemzően összehasonlítják természetes környezetben mértekkel, és az értékeket figyelembe veszik a tárgyak tervezésekor, tökéletesítésekor. Nem meglepő, hogy gépészkaros hallgatók is meg-megfordulnak a szobában. De volt már példa együttműködésre más intézménnyel is: az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóközpontjának egy csoportja hallásvizsgálatos kutatásokat végez egerekkel, és a kutatás egy részéhez a süketszobához hasonló saját dobozt készítettek Márkiékkal hasonló referenciamérésekre.

Mindezek ellenére a helyiség nincs teljesen kihasználva, akusztika iránt érdeklődő hallgató kevés az egyetemen; úgy tűnik, nem vagyunk akusztikai nagyhatalom. Azért így is csak fél óránk van a teremben, mielőtt jön egy csapat diák, de nekem a csendből ennyi is elég. Klágot ott hagyom a szivacspiramisok martalékául, és kimenekülök, kellemetlen gondolattal a fejemben: a csend azért lehet ennyire zavaró, mert ezek szerint folyamatos zajterhelésben élek, ami biztosan nem egészséges – az megvan, amikor az ember csutkára tekeri a hangerőt, hogy a fülhallgatóban hallott zene túlüvöltse a metrót?  A szerkesztőségben még mindig kóvályog a fejem, amikor kollégám lenti élménybeszámolóját hallgatom, és NAGYON hangosnak érzem, amikor Szabó Zoli egyszer csak suttogni kezd, jóval 150 hertz fölött.

Tíz perc a csendes pokolban

Klág Dávid: Van egy olyan elméletem, hogy az emberek jelentős része a halál és a nyilvános beszédek tartása után a legjobban a csendtől fél, vagyis nem is fél, nem retteg, hanem inkább csak idegesíti az, hogy nem veszik körül olyan hangok, amiket ő hozott létre. Ezért kapcsoljuk be otthon a Való Világot, a Kossuthot, a Spotifyt, hogy rögtön legyen körülöttünk egy zajburok, ami ismerős, és megvéd a külvilág ellen. Mert tökéletes csendet úgysem fogunk érezni soha; ha elmegyünk a nagymamához vidékre, akkor ott is hallani a tücsköket, a szelet, a nyekergő redőnyt, vagy csak a nagymamát, ahogy éjjel is bömbölteti a Noni Juice reklámját a tévében. Vagyis rosszul mondom, érezhetünk tökéletes csendet. Egy süketszobában.

Három perce beszélgetünk négyen a szobában, de már úgy érzem magam, mintha két, legalább egymázsás fülpiszkálót döftek volna a fülembe, vagy ha a Sziget után kiértem volna hajnali négykor a Filatorigát megállóhoz. Ez nem bizsergés, hanem nyomás, egy satu, amiben az a teljesen röhejes, hogy elvileg semmi nincs a szobában, amitől a hallásom megőrülhetne, azon kívül, hogy semmi sincs. Minden hang felerősödik, minden kerregését hallom a fényképezőgépnek, minden szó tiszta és érthető.

Úgyhogy megkérek mindenkit, hogy zárják rám az ajtót, hadd maradjak benn egyedül.

A legrosszabbra számítok, a különböző külföldi extrém süketszobákról azt írták már évekkel ezelőtt, hogy teljesen bele lehet hülyülni, az egy dolog, hogy az ajtó puffanásával eltűnik minden zaj és zörej, amihez hozzá vagyunk szokva, de ez azt jelenti, hogy az ember semmit nem hall a saját szervezetén kívül. Hallja az emésztését, a szívdobogását, a csontjait, a bőrét, és gondolom, azt is, hogyan nő a körme, bár szerencsére én vagy nem vagyok annyit benn, hogy eljussak erre a pontra, vagy ezek szerint csendből is lehet durvábbat tapasztalni máshol. Nem hallom, hogy mit művel bennem a Zsuzsi kifőzde gombalevese, de az a két óriási fülpiszkáló csak nem akar eltűnni a fejemből.

Leülök, és elkezdem jegyzetelni, ami történik, először csak azt írom be a füzetembe, hogy elkezdtem jegyzetelni, csak azért, hogy halljam, hogyan serceg a toll. Nagyon serceg. Vagy a papír serceg, tudja a halál, de sokkal hangosabb, mintha bárhol kezdenék el jegyzetelni. Aztán a következő szó, amit leírok, az a hányinger, mert tényleg elfog valami émelygés, mintha éppen akkor szálltam volna le egy vásári ringlispílről, és valaki az arcom elé tolna egy lapon pirított sült karajt. Én az a gyerek voltam kiskoromban, akinek egy rossz Jeff Goldblum-thrillertől is elkezdett hevesebben dobogni a szíve, szóval nem tudom, hogy ez a szoba miatt van, vagy azért, mert napok óta tudom, hogy be fogok ülni a szobába. A harmadik mondat, amit beleírok, az, hogy véletlenül egy rossz lapra, az előzőhöz képest fejjel lefelé kezdtem el jegyzetelni.

A süketszoba érdekes dolgot tesz az emberrel, amit egészen addig nem tudtam megfogalmazni, amíg vissza nem indultunk utána a szerkesztőségbe: úgy lehet érezni magunkat tőle, mint Daredevil, a vak szuperhős, aki a hangok alapján tájékozódott. Nem vakultam meg, csak minden hangot sokkal jobban érez az ember. Kinyitok egy Magyar Nemzetet, ráadásul a Nagy Gecizés utáni elsőt, elkezdem lapozni, és azt érzem, hogy nemcsak az általános újságolvasás zizegő, recsegő hangját hallom, hanem a lapokat egyesével, ahogy egymáshoz súrlódnak. Hallom azt, ahogy megfogom a lapokat, hallom azt, ahogy összehajtom, és hallom a fejemben Simicska Lajost is, ahogy szakértőként nyilatkozik a reklámadóról a saját újságjának.

Felállok egy kicsit, elkezdem nyomogatni a telefonom, de nem hallom hirtelen, hogy a 3G süvítene az éterben. A szoba egyik végében leteszem a telefonom, és elindítok rajta egy számot éppen hallható hangerővel, átsétálok a másik végébe, és ott is ugyanúgy hallom. Aztán rájövök, hogy egy majdnem süketszobában nem sok mindent lehet csinálni akkor, ha nem visz magával az ember könyvet vagy valamit, ami lekötheti, úgyhogy átállok teljes hippi üzemmódba, és elkezdem fogdosni a falat és a körülöttem lévő tárgyakat (közben a fülem úgy érzi magát, mintha valaki nagyon mélyre húzott volna a tengerben), megfogom a különleges habszivacsból készült falat, amit ugyanannyira kellemetlen fogdosni, mint egy hangosszobában. Aztán észreveszem a drótokat, amik egy falécre vannak rátekerve, és a plafonról lógnak, gondolom, egy régi kísérlet miatt. Elkezdem fogdosni a huzalokat, hallom, ahogy csikorog a fa alattuk, és közben próbálok nem arra gondolni, hogy mennyire idiótán nézhetek ki kívülről.

Közben próbálom ropogtatni az összes csontomat, és rájövök, hogy valamit kezdeni kell magammal, mert különben szilánkokra fogok szétesni.

Tíz percet tudok benn tölteni, amiről az elején úgy éreztem, hogy semmiség, közben úgy éreztem, hogy nem rossz, nem rossz, de lennék már kinn, a végén pedig úgy, hogy ez még csendből is sok. Fájdalmas ennyire zajok nélkül létezni, fojtogató a szobában lenni, és nem a bezártság és a funky falborítás miatt, hanem mert kívánja a szervezet a dudálást, az esőt, a fékcsikorgást, a város monoton zúgását. Az nem biztos, hogy ez így egészséges, de így van, és kész.

Kifele menet egyre jobban durvul az émelygésem, a fülem még órákkal később is zsibog, és nagyon hangosnak tűnik minden a szerkesztőségben, az egér kattogásától a középvezető kiabálásáig. Másfél óra múlva tudom feltenni a fejemre a fülhallgatót, és akkor is csak a KLF Chill Out albumát merem berakni, mert úgy érzem, hogy egy komolyabb dobtól az történne velem, mint amikor a Tom és Jerryben a macska fejét két cintányér között csapkodják. De ez a tíz perc a süketszobában megmutatta, hogy ezek szerint nap mint nap két cintányér között élem az életem.